A katolikus egyház azzal bízza meg Lamont atyát (Richard Burton), hogy járjon utána Merrin (Max Von Sydow) halálának. A nyomozás hamarosan elvezeti Reganhez (Linda Blair), akit már egyszer megszállt a démon, viszont semmire sem emlékszik - vagy csak ezt állítja? Regan pszichiátriai kezelést kap; doktornője, Dr. Gene Tuskin (Louise Fletcher) formabontó módszerekkel próbálja kinyerni a lány tudatalattijából a kívánt infót. Az egyik ilyen egy szinkronizátornak nevezett gép, amely nem csupán a pácienset hipnotizálja, hanem a doktort (és később a papot) is, hogy együtt vizionáljanak mindenfélét.

A látomásokból többek között megtudjuk azt, hogy jó negyven évvel ezelőtt Merrin atya már megbirkózott egyszer Luciferrel, vagy ahogy a filmben nevezik: Pazuzuval, méghozzá valahol Afrikában, ahol egy Kokumo nevezetű fiút szállt meg. Kiderül az is, hogy a gonosz lelkek királya sáskákban él, és sáskajárás formájában közlekedik a világban. Lamont atya felkerekedik hát, hogy felkutassa Kokumot; ugyan az egyház már rég visszavonta tőle a megbízatást, de egyre jobban elmerül a kutakodásban... a néző szörnyű balszerencséjére.

Üdvözöllek a Földi Pokolban! E szentségtelen, sárga kéntől bűzölgő, mindent felemésztő tűzben fortyogó helynek neve is van, úgy hívják: Ördögűző 2. - Az eretnek. No, abba lehet hagyni az éljenzést, a fenti nagy szavak ugyanis nem a filmben rejlő borzongást hivatottak magasztalni. Nem. Arról van szó, hogy ez a film pokolian rossz. Abszolválása, illetve minek szépítsem: elviselése csupán konstans miatyánkok kántálásától kísérve lehetséges.

Csak azt tartom ép ésszel felfoghatónak, hogy az illusztris szereplőgárda úgy írt alá a filmnek, hogy egy betűt sem olvastak a forgatókönyvből, különben mit keresne itt a hétszeres Oscar-jelölt Richard Burton ily illusztris karrierrel a háta mögött, vagy Louise Fletcher, kinek Oscar-díján például még meg sem ült a por? Ellen Burstyn hiánya viszont homlokráncolásra késztethetett volna, de elsiklottam eme rossz ómen felett: az első rész végén lelécelő nevelőnőt, Sharont (Kitty Winn) anya híján, anya helyett visszaráncigálták a folytatásba, és szemlátomást azokat a mondatokat adták a szájába, amiket eredetileg Ellen Burstynnek írtak.

S micsoda mondatokat! Uram, Jézus! Tisztában vagyok a második parancsolattal, de muszáj újra és újra szólítanom a magasságost: könnyen lehet, hogy a készítőket is megszállta az ördög - a tiszavirág életű írói karrierrel rendelkező  William Goodhartot, akit a Hollywood Székesegyház még időben exkommunikált, és John Boormant, akinek egy Excaliburra volt szüksége ahhoz, hogy valamennyire helyreállítsa a renoméját -, és démonai lázálmaikat celluloidra öklendezték, arról nem is beszélve, hogy milyen ocsmány erőszakot tettek Friedkin klasszikusán.

Az Ördögűző 2. az antifilm iskolapéldája: olyan ritka produkció, amiben semmi sem működik, alapvető hiányosságai vannak, végigülni pedig még a legedzettebb mozirajongónak is kemény próbatétel. Rossz nyelvek szerint Burton a film forgatása idején már csak egyik alkoholmámortól a másikig létezett, mégsem mert neki szólni senki sem, hogy a szinkronizátor (vagy az attól független) képfekáliamontázst magyarázandó szónoklatokat ne a kamerába nézve tegye, mert ez nem valami dokumentumfilm a rossz tripekről. Szintén érdemes megfigyelni a gyakorta kővé dermedt Fletcher játékát, akinek karrierje ezután szélsebes spirálban történő szánkázásba kezdett olyan örök érvényű klasszikusok mentén, mint a Támadók a Marsról vagy a Grizly II.

Nehéz lenne a film cselekményéről, narratív fordulatairól mesélni, és nem azért, mert ezek meghaladták értelmi képességeimet (habár szívesen elfogadnék egy magyarázatot Merrin atya feltámasztásáról, egyfajta istenkép ráhúzásáról), vagy mert az általános zavarkeltésen túl nem sok funkciójuk volt (de tényleg, a 70-es években több olyan zsánerfilm készült - sci-fi, horror, thriller -, amely egyfajta posztmodern installációként fogta fel magát, s nem műfaji filmként), ugyanis túlságosan lefoglaltak azok az érzések, melyeket a film váltott ki belőlem. Felháborodás. Méltatlankodás. Kétségbeesés. Ezek mind, meg persze az a zsibbadtság, melybe a konstans hitetlenkedésem taszított. Csak mert nehéz épp ésszel felfogni azt, hogy Louise Fletcher dobogó szívét egyszerre masszírozza/markolássza a démoni és a démonmentes Linda Blair - a sáskafejű Darth Vaderről már nem is beszélve.

Most, hogy eme recenziónak indult, végül ráolvasásba fulladt írás végére értem (emiatt elnézéseteket kérem), rájöttem, hogy talán mégis megérne egy mélyelemzést ez a film, de isten ments, hogy ezen egyedül vergődjem át magamat. Mit szólnátok egy kollektív hámozáshoz? Addig is kedvcsinálónak a nem túl meglepő pontszám: