Egy magát a világ legnagyobb Die Hard-fanatikusának tartó blogger írta a közelmúltban a sarkon kopogtató Drágább, mint az életed kapcsán, hogy szkepticizmusának egyik alapvető pillére az új résszel kapcsolatban az, hogy forgatókönyve a kezdetektől fogva kifejezetten Die Hard-forgatókönyvnek készült, ellentétben a korábbi négy epizódéval. Ha egy Die Hard-mozi sikerességének úgymond mérőszámai között tartjuk számon a sztori kiindulópont és végeredmény között bejárt útjának hosszát, akkor bizony Az élet mindig drága egyenesen jelesre vizsgázik, de még ha el is tekintünk ezektől a valójában nem szilárd talajon nyugvó, vélt szabályszerűségektől, a negyed évszázados széria harmadik felvonása akkor is figyelemreméltó módon fejlődött ki az első két rész közegéből és maradt mégis olyasmi, amitől az akciófilm-kedvelők mind a tíz ujjukat megnyalják.

Hogy ezen az igen széles halmazon belül konkrétan a Die Hard-kedvelők hány ujjukat nyalják meg a tízből, az már kicsit sötétebb árnyalatú, akárcsak John McClane hadnagy vérének színe jelen epizódban. Aki mindet, az a Még drágább az életedet alighanem kevesebbre tartja, és viszont: aki a második részre esküszik csaknem ugyanúgy, mint az elsőre, annak bizony ez az eltúlzott New York-i fogócska nincs annyira ínyére. Hiszen a Die Hard-élményt két részen át az jelentette, hogy a hős egy könnyen behatárolható és igencsak be is határolt területen küzd látható fegyveresekkel és az elemekkel leleményességét hasznosítva. Ehhez képest ez a már javában a '90-es évtized szellemisége szülte harmadik epizód határozottan más körülményekkel áll elő. Ezt valószínűleg azért érezték szükségszerűnek az alkotók, mert 1995-re a formula már meglehetősen elhasználódott olyan Die Hard-i alapokon nyugvó sikerfilmek által, mint az Úszó erőd vagy a Féktelenül. Szóval tulajdonképpen hálásak lehetünk, hogy Az élet mindig drága végül mégsem a terroristák megszállta óceánjárón játszódó, Troubleshooter című regényt vette alapul, amely amúgy később a Féktelenül 2: Teljes gőzzelként született újjá. Az első nem (ponyva)irodalmi gyökerekkel bíró Die Hard-film egy kész forgatókönyvet talált magának, nevezetesen Jonathan Hensleigh (egyebek mellett a 2004-es Megtorló író-rendezője) Simon Says című szkriptjét. Ez a sztori még így is csak sokára fejlődött azzá, amivé, hiszen korábban a Halálos fegyver negyedik részeként merült fel, más egyebek mellett. Mikor Hensleigh megkapta a munkát, az egészet McClane-hez igazította.

McClane-hez, és nem a Die Hard-filmekhez. Ez volna itt ugyanis a kulcs: Az élet mindig drága nem ismétli meg még egyszer az eredeti filmet; gerincét már nem a szituáció, hanem a figura alkotja. Ezúttal nem belekeveredik a zűrbe, hanem a zűr alapvető tartozéka lesz; jókor van a jó helyen –még ha nem is tetszik neki–, állóképessége, elszántsága és helyzetfelismerő képessége pedig tovább fejlődött azóta, hogy legutóbb felbukkant, ugyanakkor jóval lecsúszottabb és lényegében ez határozza meg hozzáállását, ami borúsabb, mint korábban. Minden eddiginél intelligensebb mosóporra lesz szüksége atlétatrikója kitisztításához, és minden eddiginél több töltényre, továbbá minden eddiginél gyorsabb cselekvés követeltetik meg, hiszen ami kockán forog, az nem pár tucat irodaházi alkalmazott vagy fél tucat repülőgép utasainak élete, hanem egy világváros lakosságáé.

Az élet mindig drága tehát a fokozásról szól, és ez nem csak harmadik részi mivoltának, hanem idejének vonzata is: a '90-es évek derekán kezdett negyedik sebességbe kapcsolni a nyári blockbuster-gépezet, aminek fő kívánalmait a nagyobb, a több, a gyorsabb szavak foglalták össze. Ezeknek a film hibátlanul meg is felel. Tizennyolc éves produkció lévén kiváltképp szembetűnő az a fékeveszett tempó, amit diktál, az akciók egymásra próbálnak licitálni nem csak látványban, megvalósításban, de hihetetlenségükben is. Olyasféle hihetetlenségükben, amit a kortárs kritika igencsak elutasított, ám mai szemmel, mikor a hihetetlenséget alaposan elbujtatják a számítógépes trükkök mögé, mindez megnövekedett élvezeti értékkel bír. A film közismerten tobzódik a hibákban, amelyek között bőven akad olyan, amivel nagyon is tisztában volt a forgatókönyvíró. Hensleigh nyilván nem képzelhette, hogy akár a legmegveszekedettebb víztömeg is képes szörfdeszkaként lebegtetni egy több tonnás platós kocsit, de olyan apróságok fölött is szemet hunyt, hogy az ember nem juthat be egy laza födélfelrántással a mozgásban lévő metrószerelvényhez – hacsak a városvezetés nem szeretne módosulást az öngyilkossági statisztikák módszer szerinti összetételében. Mielőtt azonban ez és az ehhez hasonló buktatók tudatosulnának a(z első, legfeljebb második alkalommal fogyasztó) nézőben, már a következő helyszínen vagyunk, a következő fejtörőn agyalunk és a következő robbanástól cseng a fülünk. Szóval Hensleigh és John McTiernan rendező a fél pillanatig létező problémák kiküszöbölése helyett egy lényegesebb célt emelt előtérbe: az egyre szaporodó klónok megfékezésének érdekében, amennyire lehet, át kell menteni az eredeti Die Hard-élményt és mindenekelőtt főszereplőjét a '80-as évekből a '90-es évek gyorsan változó akciószínterére, és ott is működőképessé kell tenni.

Igen, ez azt is jelenti, hogy a külsőségek hatásfokozásával a tartalmi színvonalat egyben tartó reteszek csikorgósabbak, mint a Drágán add az életed!, de még a Még drágább az életed esetében is. Mert a fizika törvényeinek figyelmen kívül hagyását illetően ma már pláne nagy az engedékenység, ellenben a cselekmény és a szereplők tetteinek következetessége mindig kényes kérdés marad. Simon Gruber, a New York komplett törvényei erejét mozgásra kényszerítő, fivéréhez hasonlóan hátsó szándéktól nem mentes terrorista tervében ugyanis több a banánhéj, mint majomketrecben az állatok világnapján. Azt nem jelenthetjük ki teljes bizonyossággal, hogy ha McClane rögvest otthagyja a fogát Harlemben (márpedig ha a számításon amúgy kívül eső Carver nem egy önérzetes Malcom X-ihletettség, otthagyja), nyomban meg is hiúsul minden, de kétség kívül kellett Grubernek egy alternatív elképzelés, lévén a hadnagy a továbbiakban is fontos szerephez jutott, főként a rendőrség gyanújának altatásához.

Ez persze megint olyasmi, ami egy úttörő akciófilm új utat törő második folytatásának megítélésében akkor játszik igazán szerepet, ha erényeinek jegyzékét szellősnek találjuk. Pedig nem csak a látványos és a figyelmet egy pillanatra sem engedő prezentálás az, amivel kiemelkedik társai közül Az élet mindig drága, hanem jól megírt szövegei miatt is. A korábbi részeknél módfelett nagyobb teret kap a humor, aminek talaját az a bátor húzás adja, hogy buddy movie-vá változik a magányos zsaru-motívum (a Simon Saysben Carver figurája egyébként nő volt). A Samuel L. Jackson alakította boltos rasszista hajlamai remek szövegeléseket eredményeznek a két kényszerű szövetséges között (és muszáj hangsúlyozni, hogy a Willis és Jackson magyar hangját biztosító Dörner György és Kálid Artúr is mennyire elemében van). Ugyanakkor Carver funkciója korántsem merül ki ennyiben: viszonylagos higgadtságával jól egészíti ki McClane hűbelebalázs természetét, illetve biztosítja azt a szükséges plusz erőforrást, ami egy városnegyedeken át történő hajsza stabilitását adja és élvezhetőségét teljessé teszi.

Ami pedig Az élet mindig drágát teszi teljes értékű Die Hard-filmmé, az az, hogy bár látszólag elveszett a cselekmény terének meghatározottsága, valójában nagyon is keretek közé van szorítva, ám e keretek idomulnak az egész folytatási koncepcióhoz. Nagyobb a helyszín, de McClane mozgástere a Simon mondja-játék miatt mégis visszafogott; több a terrorista, így több a lövés, a hulla, a vér; gyorsabb a tempó, mert azon túl, hogy sürgeti az idő, McClane két kaland után már jobban képes tartani a lépést ellenfeleivel. De aztán a koncepció a saját csapdájába esik: képtelen megfelelő végjátékot kanyarítani az azt megelőző 110 percnek (három felmerült opció közül sikerült kiválasztani a legszürkébbet; már ez is bőven jobb lett volna). A fokozás és halmozás előidézte telítettség után várt nagy robaj helyett apró zörej kíséretében fújják le a meccset, amit így támadásból szerzett gól helyett csak büntetőrúgással nyertek meg az alkotók és végső soron a néző, mert azért ne legyen kétség afelől, hogy ez a két óra messze az egyik legtartalmasabb és legszórakoztatóbb, amit az ember a moziban eltölthetett két évtizeddel korábban. Ha te nem így gondolod, mert inkább a Még drágább az életedet favorizálod ennek ellenében, nos, úgy kell neked, te halálmadár!

Olvasd el az első részről írt kritikánkat!

Olvasd el a második részről írt kritikánkat!