25 évvel ezelőtt egy szép (igazából mittomén milyen) márciusi napon ismét mozitörténelem íródott: bemutatták Amerikában a Lethal Weapon első részét. Az időközben franchise-zá duzzadt film rövid idő alatt műfajának, a buddy movie egyik sarokpontjává vált, megpróbálták leutánozni és megismételni, s ha ez nem ment (és hát nem igen ment), akkor legalább kifigurázni; gegjeit világszerte számtalanszor megidézték (néha fizikai valójukban), Gibson sörénye pedig az évtized legmenőbb frizurájává vált. És persze aligha akad olyan filmrajongó, kinek szívében Riggs és Murtaugh ne rendelkezne öröklakással. Ilyenek vagyunk mi is, ezért döntöttünk úgy, hogy a Lethal Weapon-franchise 25. évfordulója alkalmából mind a négy epizódot kivesézzük; szerkesztőnként egyet-egyet, úgy heti rendszerességgel. Meg is adom hát a szót Coriolanusnak. - AE

Manapság már nincsenek hősök. Ezzel a megállapítással inti csendre a lányáért jó előre bosszút esküvő Murtaugh őrmestert a Tábornok (Mitchell Ryan), és a Reagan éra tesztoszterontitánjaiba belefáradt közönség őt igazolja. Rambo ideje lejárt, de John McClane első kalandja még váratott magára, s egy fiatal író, referencia és tapasztalat nélkül papírra vetette Riggs és Murtaugh megismerkedésének történetét. Ha akkoriban lehetett volna fogadni, hogy ebből lesz minden buddy movie legismertebb darabja, amire még ma is kiindulási pontként tekintenek az Álomgyárban, valószínűleg szép szorzóra tehettük volna meg a téteket.

A nyugdíjas éveit váró, amerikai álmot megélő Roger, és a nihilista hajlamokkal felvértezett Martin kompániája az elképzelhető leglehetetlenebb párosítás, ami borítékolhatóan önmagában hordozza a humoros félmondatok hömpölygő tengerének ígéretét, ugyanakkor a Mel Gibson által frenetikusan alakított zsaru múltja, és az utolsó harmadra személyesre váltó küldetés megkívánja a drámát. Hogy eme kettősség olajozottan működővé lett, az elsősorban Shane Black írói vénájának köszönhető. Az ekkor húszas évei idusán járó fiatal tehetség később, azon túl, hogy a folytatásban is társírói szerepet vállalt, több, hasonló sémára épülő klasszikust is kitermelt a ’90-es években. Az utolsó cserkész vagy az Utánunk a tűzözön szövegkönyve egy generációnak adott mankót a nehéz iskolaévekben, amikor egy jól időzített odamondással bárkit helyre lehetett tenni, és klasszikussá vált punch lineból kijutott bőven hőseinknek is.

Akik nem hősök. A John Matrix széles háta mögé felsorakozott félistenekkel ellentétben nekik fájnak a bevitt ütések és lövések, nem tűrik rezzenéstelen arccal, ha árammal sokkolják őket, vagy éppen sót dörzsölnek a lőtt sebükbe. Nem etetnek őzgidákat a tenyerükből, de van múltjuk, jelenük és talán jövőjük, több dimenziós, emberi figurák, akikkel percek alatt könnyen azonosulhatunk. Ezért aztán nincs szükség a harmadik világháború kirobbanásának fenyegető árnyékára, sem pusztító vírusokra ahhoz, hogy izzadjon a tenyerünk. Elég, ha egyikük lányát elrabolják. Bár egy elnökjelölt elleni merénylet kísérlete beárnyékolja, hasonlóan személyes szemlélettel dolgozik a 24 című sorozat első évada is, de a Die Hard széria kifogástalan induló darabját is ide sorolhatjuk. A gonoszság és fenyegetés többé nem mennyiségi kérdés.

És nem szabad elfeledkezni Riggs szuicid hajlamairól sem, amely ugyan számos alkalommal szolgál morbid humorforrásként, de igen csak merész lépés ez egy stúdiófilm részéről, hisz óriási az a fájdalom, amely ilyen sötét jellemtöréshez vezet. Még szerencse, hogy van visszaút, amely akciófilmektől elvárható módon meglehetősen rögös.

I am history.

Mialatt Riggs és Murtaugh felgöngyölítenek egy gyilkosságig fajuló heroinügyletet, és két látványos akció között emberi mivoltukat igyekeznek minél inkább kidomborítani, Gary Busey személyében a lecsengőben lévő hérosz korszak utolsó bástyaőrét is felfedezhetjük. A csípőből tüzelő, Joshua névre keresztelt elmebeteg zsoldos minden mozzanatában a filmet megelőző évtized antagonistáit idézi, aki gondolkodni nem képes, de ösztöneire hallgatva bármikor odébb logisztikázik néhány hegyet. Az, hogy a sivatagban játszódó magánháborús jelenettel induló, kínzásokon és szökésen átívelő, végül üldözésbe torkolló finálét követően az i-re mégis egy pusztakezes ökölharc teszi fel a pontot, nem véletlen. A megalázottan a sárban fekvő, magatehetetlen Joshua a letűnt korszakot jelképezi, keserves veresége a klasszikus Schwarzenegger és Stallone akciófilmek temetése.

Manapság már nincsenek hősök. Az eltelt 25 évben a Mel Gibson és Danny Glover érkezésével induló akciófilm korszak is elfáradt, helyét olyanok vették át, mint Jason Bourne, vagy a teljes vérátömlesztésen átesett James Bond. És bár megélt három, színvonalas folytatást, valamint egy esetleges ötödik rész lehetősége is mindig ott lóg a levegőben, azért azt az érzést, amit a felcsendülő Bobby Helms-nóta vált ki egy generációból, nehéz felülmúlni. 

kövess minket facebookon és twitteren!