"- Eszelős vagy! - Eszelős? Nem, csak spártAAIII!"
Jó, jó, de miután kimulattuk magunkat, azért azt el kell ismerni, hogy a többi rendben volt, nem? Az agyonszűrőzött képek szemkápráztatóak voltak (sőt, Frank Miller olvasói azt is nagy örömmel nyugtázhatják, hogy a film csaknem beállításról beállításra másolta a képregény kockáit), Leónidasz király volt, azt meg mindenki tanulta az iskolában, hogy a thermopülai csatát háromszáz spártai katona önfeláldozása mentette meg a görögöknek. Meg hogy a spártaiak le szokták dobni a beteg gyerekeiket a Táügetosz-hegy csúcsáról.
Nos, nem egészen.
Platón szerint a művészet hazug, mert csak árnyképeket másol újra, az igazi valóság (a túlvilági formák) evilági utánzatait. Zack Snyder pedig filmet rendezett egy képregényből, amelyet Frank Miller írt, aki viszont nem csak hogy nem ragadott időgépet, hogy visszamenjen Kr. e. 480-ba, de a képregényekre reagáló olvasói levelekre azt felelte, hogy őt a leginkább egy gyerekkorában látott klasszikus hollywoodi kardos-szandálos film, A háromszáz spártai inspirálta. (Nem hiszed? Talán te sem tudtad mire vélni azt a két, derékszögben elhelyezkedő fémcsíkot a spártaiak máskülönben dísztelen pajzsán. Akkor mutatok valamit: Lambda, mint a matekórákon, azaz L, azaz Lakedaimón, azaz Spárta.)
Miller a kíváncsiaknak további olvasmányul ajánlotta Hérodotoszt, az első történészt és nagy mesemondót (eddig jó), William "A legyek ura" Golding egy meglehetősen szubjektív esszéjét, és két monográfiát, amelyek közül az egyik a címében, a másik pedig a Bush-párti szerző történelemfilozófiájában redukálta filmünk történetét Kelet és Nyugat mindent eldöntő összecsapására.
Innen nézve mindjárt tisztább, honnan jöhettek olyan kényelmetlenül amerikai, sőt, meg merem kockáztatni, nacionalista ízű mondatok Leónidasz szájára, mint hogy ők most a szabad világ végső, a jogra, igazságra, a józan észre vonatkozó reményét megvédeni érkeztek. Ezt a merész kijelentést Snyder még megfejelte azzal, hogy az ellenség nem csak a zsarnokság, hanem a miszticizmus képviselője is egyben. Azok züllöttek, romlottak, taszítóak. Hiszen láthattuk az aranypiercingekkel szanaszéjjel varrott, vastagon kifestett istenkirályt, meg a kar nélküli ágyasát a divatleszbikus társnőivel együtt, vagy nem? Bezzeg a józan Leónidasz csak az állam érdekét nézi, szemben az alattomos belső ellenséggel, az undorító ephoroszokkal, a "belterjes disznókkal", akiket kilóra (bocsánat, talantonra) megvett a perzsa arany, de akik álszentül, az "értelmetlen hagyományok" isteneire hivatkozva gyáva jóslatot tolmácsolnak a szexuálisan kihasznált "jósnő" hallucinációiból...
Hogy mondjuk az Uberimmortal (!) aligha lehetett igaz, azt ki-ki sejtheti (azok főleg, akik látták A Gyűrűk urát). Ugyan már, hiszen a Sin Cityről se gondoltuk, hogy olyan lenne L.A. a valóságban. No de hogy állunk a többi aprósággal?
Tudom, csüggesztő, de nem, a perzsák nem voltak vérnősző barmok (Ahmadinezsád iráni elnökre sok mindenért lehet haragudni, például azért, hogy suttyomban talán atombombát kotyvaszt, azt viszont meg lehet érteni, hogy kicsit a szívére vette az őseik ilyen sommás ábrázolását). Nem, az ephoroszok nem voltak zombipapok. Jóval inkább azok a tisztességben, becsületben megőszült, a katonáskodásba öregedett spártai polgárok, akiket a tanácsteremben láthattunk. Annál is inkább, mert az ephoroszok feladata nem valami obskúrus istenek imádása volt, hanem a két király hatalmát csaknem parlamentárisan ellensúlyozva az államot vezetni.
Igen, jól olvastad. Spártában kettős királyság volt, Leónidasz pedig a történetírók szerint olyan jóslatot kapott a delphoi Szibüllától, hogy vagy Spárta pusztul el, vagy az egyik királya. (Ő az utóbbit választotta.) Hogy ki volt a delphoi Szibülla? No nem az ephoroszok szépséges játékszere, mint akinek a képregényíró és a filmrendező mutatta. Delphoi város Apollón-templomának és jósdájának papnője volt, akinek az isteni révületben eldadogott, és a papok által ékes hexameterekbe foglalt üzeneteit minden görög városállam tisztelte. (Nem igazán "Görögország" maga, mivel az egymással acsarkodó városkák csetepatéi közepette nemigen maradt tér a görög egység fennkölt eszméjének.) Úgy kétszáz éve azon morfondírozik a tudomány, vajon mi okozhatta a révült állapotot: valami vulkanikus gáz, kigőzölgés talán? Vagy elégetett hallucinogén növények? Csakhogy a régészeti feltárásokkor semmit nem találtak az Apollón-templom belsejében, ahol a deres hajú matróna ült (az antik szerzők tanúsága szerint ugyanis - bármilyen kiábrándító az után a lebegő fátylas táncjelenet után - idős asszonyokat választottak a tiszteletreméltó hivatás betöltésére).
Ó, helló, Michael Fassbender!
Már a képregény megjelenésekor akadt egy szemfüles olvasó, aki kifogásolta a félmeztelen, izmos (a későbbiekben CGI-vel faragott) mellkasú, bőrfecskés hadfiak lekezelő megjegyzéseit "azokról a fiúkat szerető athéniakról". Miller triggerhappy (vagy inkább spearhappy) macsóiról nem derül ki, hogy a spártaiak, csakúgy, mint minden tradicionális dór közösség, a pederasztia (azaz a homoszexuális pedofília - ajjaj, már hallom is a felhördüléseket) intézménye révén vezették be a felnőtt férfiak társadalmába a kamaszfiúkat. Más szavakkal: a film elején nem is azt a Spárta-imádó, "democsokráciába" (copyright by Arany János) csömörlött athéni szerzők propagálta ábrándképet kellett volna látnunk, hogy a sovány kisfiú egyedül leszúrja az óriási farkast, hanem talán inkább azt, ahogy a kiskamasz Leónidaszt egy rokonszenves, középkorú férfi, talán a srác apjának egyik barátja, védő szárnyai alá veszi, együtt vadásznak, együtt edzenek, és egy ágyban töltik az éjszakát a hegyekben. Persze csak addig, amíg a szeretett fiú el nem kezd szőrösödni.
Mély hallgatás övezi azt is, mi mindent tettek még azok az athéniak azon kívül, hogy hőseinkhez hasonlóan szégyenletes halálra ítélték a földet és vizet követelő perzsa küldötteket (merthogy ezt jelentette a földes verembe, nem pedig kikövezett kútba vetés). Amíg a hévizes forrásairól elnevezett Thermopülainál a spártaiak, helóták (azaz alávetett, földművelésre kényszerített, másodrendű spártai polgárok), rabszolgák és egyéb városállamok több ezres serege tartotta a hátát, kicsivel arrébb, Artemiszionnál az athéniak vezetésével csépelte a szövetséges görög flotta a viharból megmaradt perzsa hajókat. A Karneiát, Apollón Karneiosz fesztiválját, azaz Spárta állami ünnepét sokat emlegetik ebben a történetben, de azt a szégyenfoltot nem, ami tíz évvel korábban esett a spártaiakon, amikor Xerxész apja, Dareiosz ellen a marathóni csatát az athéniak vívták meg az ünnep miatt késő spártaiak helyett.
Gondolom, most már sejted, mennyi igazság lehet a nyomorék spártai Ephialtészben (aki a valóságban helybeli, maliszi volt, vagyis a sértett önérzete helyett inkább a nagyon is kézzelfogható aranyakért vezethette a perzsákat a görögök hátába), az elnindzsásított Halhatatlanokban (a perzsa nagykirály személyi testőreiben, akiket unalmas módon azért hívtak "halhatatlanoknak", mert az elesett tagokat mindig új emberrel pótolták), vagy a nagykirályban, aki ostoba módon veszélyeztetve magát személyesen tárgyal az ellenséggel. (Az antik szerzők híradása szerint inkább egy közeli magaslatról szokta figyelni az eseményeket, egy kényelmes sátorból.)
Szóval akkor ez a film nemcsak kacagtatóan tesztoszteronszagú, de merő fantazmagória is? Nos, nem egészen.
Miller saját bevallása szerint is nagyszerű onelinereket szolgáltatott az az évszázadokon keresztül emlegetett spártai szűkszavúság. "A veremben találtok földet és vizet." "Ezzel, vagy ezen." "A perzsák nyilai elsötétítik az eget? Legalább majd árnyékban harcolunk." "Lakjatok jól, mert ma az Alvilágban vacsorázunk." "Gyere, és vedd el!" Minden modern egyszerűsítés, stilizálás és propaganda ellenére nem a kliségyáros (lásd: nyaklánc átadása, almaevés...) forgatókönyvírók adták a fenti frappáns mondatokat Leónidasz szájába, aki csak azért tartotta a frontot embereivel és több száz önként maradt szövetségessel (mindösszesen nagyjából 1500 fővel), hogy a fősereg sértetlenül elvonulhasson.
(Ja igen. A beteg spártai gyerekeket nem dobták le a hegyről. Viszont minden görög államban szokás volt, hogy a szülők a nem kívánt gyerekeket kitették valami nyilvános helyre. Ha megtalálta őket valaki, felnevelhette a sajátjának. Ha nem, hát nem.)
"Itt fekszünk, vándor, vidd hírül a spártaiaknak: megcselekedtük, amit megkövetelt a haza."
Epilógus I.
Zack Snyder leforgatta a 300 női párját, miután már Frank Miller történetéhez is hozzáfűzött egy párhuzamos szálat a férjéért küzdő, erős és öntudatos, még a megerőszakolást is vállaló Gorgó királynéról. A csinos lányok csapatban, karddal és gépfegyverrel küzdenek fantasztikus ellenségekkel a testük meggyalázása, a szabadságuk elvesztése ellen, a film címe pedig: Sucker Punch.
Epilógus II.
Zack Snyder írta a forgatókönyvet a 300 prequeljéhez, a Noam Murro rendezte, 2013 nyarára időzített 300: Rise of an Empire című filmhez, amelyből remélhetőleg többet megtudunk az athéniakról, Marathónról, Artemiszionról, Xerxészről és szövetségeséről, Artemiszia királynőről. (Csak el ne ragadtassa magát Snyder a "harcos királynőtől".)