Először is azt javasolnám, hogy időzzünk el egy pillanatra a kreativitás meggyilkolásán! James Cameron, aki indirekt módon maga is elég nagy játékos ebben a merényletben, a minap fakadt ki azon, hogy manapság már egy francos társasjátékból is 200 millió dollárba kerülő filmet adaptálnak, és miközben a legnagyobb díjakat egy dadogós sportfilm zsebeli be, Hollywood úgy tesz, mintha az Inception nem is létezett volna - egy olyan film, ami nem egy korábban már létező matéria celluloidra vitele -, hanem buzgón rábólint a következő remake/reboot/reimage/reakármire.
Nincs mit tenni, csupán konstatálni, hogy a tévével, videóval, majd az internettel folytatott, évtizedek óta tartó kíméletlen háborúja során a mozi végképp sarokba szorult, s minden tisztességét levetve a saját piszkát hajigálva küzd a túlélésért. Itt lenne az ideje megkegyelmezni neki?
Vagy mindez csak képmutatás? Álszent siránkozás egy olyan blog ötezeregyedik posztjaként, amely az előző 5000-et és a következő 5000-et is azzal tölti majd, hogy valami szuperprodukció alá adja a lovat? Nos, erre a kérdésre majd akkor fogtok választ kapni, ha túlteszitek magatokat a Sucker Punch két óráján.
Először is azt javasolnám, hogy időzzünk el egy pillanatra a kreativitás meggyilkolásán! James Cameron, aki maga is elég nagy játékos ebben a merényletben, a minap fakadt ki azon, hogy manapság már egy francos társasjátékból is 200 millió dollárba kerülő filmet adaptálnak, és miközben a legnagyobb díjakat egy dadogós sportfilm zsebeli be, Hollywood úgy tesz, mintha az Inception nem is létezett volna - egy olyan film, ami nem egy korábban már létező matéria celluloidra vitele -, hanem buzgón rábólint a következő remake/reboot/reimage/reakármire.
Nincs mit tenni, csupán konstatálni, hogy a tévével, videóval, majd az internettel folytatott, évtizedek óta tartó kíméletlen háborúja során a mozi végképp sarokba szorult, s minden tisztességét levetve a saját piszkát hajigálva küzd a túlélésért. Itt lenne az ideje megkegyelmezni neki?
Vagy mindez csak képmutatás? Álszent siránkozás egy olyan blog ötezeregyedik posztjaként, amely az előző 5000-et és a következő 5000-et is azzal tölti majd, hogy valami szuperprodukció alá adja a lovat? Nos, erre a kérdésre majd akkor fogtok választ kapni, ha túlteszitek magatokat a Sucker Punch két óráján.
Hogy én is adjak egy pofont a szarnak, papíron bizony úgy nézett ki, hogy Zack Snyder fojtó gyomrosa (kb. így lehet a Sucker Punchot fordítani) egy eredeti ötleten alapul, amely létsíkokkal, valóságszintekkel és hangzatos filozófiákból épít magának saját univerzumot, mint mondjuk a The Matrix vagy a fentiekben már megidézett Inception, de az igazság az, hogy a mindez csupán egy ürügy volt arra, hogy minden helyzetben, minden szögből bombázó kiscsajok a szart is kiverjék különböző izékből.
Példa jön. Egy amolyan Zack Snyderesen lassított/gyorsított klipszerű intróból kiderül, hogy a Little Miss Sunshine nyugtalanító módon kifestett és alul-öltöztetett kislánykáit idéző főhősnőt gonosz mostohaapja bevarrja a diliházba, ahol aztán Tim Burton levetett díszletei egyetlen szürreális pillanat alatt Baz Luhrmann technicolor rémálmává változnak, és mire a néző kapcsolna, hogy "akkor ez ugye most álom?", a kislányt már le is táncolja magát (no shit!) egy következő álomszintre, ahol David Carradine-tól Scott Glenntől azt a feladatot kapja, hogy keresse meg a térképet, a tüzet, a kést, a kulcsot, meg még valamit, ami leginkább a bla-bla, az imamalom nyikorgása és az ipari köd között helyezkedik el félúton. Mielőtt a zaklatott néző ismét feltehetne egy kérdést, amelyben azt firtatja, hogy ez most komoly, a kislány képébe robban néhány szamuráj-szörny (karddal, aknavetővel és gatlinggel felvértezve, ahogy azt kell), elkezdik hajigálni őt ide meg oda, akár át a betonfalon is, hogy aztán jól nekidurálja magát és ócskavassá degradálja őket.
Szóval ez az a pillanat, amikor vagy feladod és kéred a film elején beígért lobotómiát, vagy kiborulsz teljesen és popcorn általi halált halsz, de ehelyett akár válaszolhatsz is a fentiekben elhangzott kérdésre: igen, ez egy álom, egy 12 éves, pre-pubertás kisfiú első nedves álma, amiben az ég világon semmi épeszű nincs, csak csajok és zajok.
És ekkor még csak az első 20 percen vagy túl.
A Warner állítólag nem volt túlságosan elragadtatva a filmtől (de úgy tűnik, ez nem akadályozta meg őket abban, hogy Snydernek adják a következő Superman-projektet), így a stúdió próbálta menteni a menthetőt lelőtt sajtóvetítésekkel és többször is bejelentett, majd lefújt utómunkás 3D-vel egyetemben, de tényleg nincs mit tenni: a szellem hamarosan kiszabadul a palackból, hogy szembesítse Hollywoodot saját bullet-time-ba, greenscreenbe és hdxploitionba mártott végzetével. A kérdés már csak az, hogy ebből a zajos szomorúságból vajh lehet-e még kiutat találni? Nem tudom, talán még egy kis 3D-vel igen.
Az oldalon található tartalmak kizárólag
