(-spoilermentes-) Természetesen lehet mindenféle hagymázas vagy szent meggyőződéssel megtámogatott teóriát gyártani arra, hogy Richard Kelly legújabb agyforraló munkája miről szól: erkölcsi tanmese az emberi értékrendről, pszichológiai krimi egy rakat kérdőjel ponttá zsugorításáról (mit tettem? hogy tettem? milyen következménnyel tettem?), esetleg szatirikus kórkép arról a generációról, amely még hitt az űr meghódításában, vagy netalántán valami sokkal nagyszabásúbb dolog - tulajdonképpen édes mindegy, mit hozol ki a sok ismeretlenes egyenlet megoldásaként, a lényeg az, hogy kedvet érezz arra, hogy találgass.

Természetesen lehet mindenféle hagymázas vagy szent meggyőződéssel megtámogatott teóriát gyártani arra, hogy Richard Kelly legújabb agyforraló munkája miről szól: erkölcsi tanmese az emberi értékrendről, pszichológiai krimi egy rakat kérdőjel ponttá zsugorításáról (mit tettem? hogy tettem? milyen következménnyel tettem?), esetleg szatirikus kórkép arról a generációról, amely még hitt az űr meghódításában, vagy netalántán valami sokkal nagyszabásúbb dolog - tulajdonképpen édes mindegy, mit hozol ki a sok ismeretlenes egyenlet megoldásaként, a lényeg az, hogy kedvet érezz arra, hogy találgass.

A DONNIE DARKO újra meg újra bevont a fejtegetésbe, a néhány hete bepróbált SOUTHLAND TALES viszont kivetett magából; akkor még azt hittem, velem lehet a probléma - történetesen azzal, hogy megtelt a mentális padlás a sötétben tapogatózással. De erről szó sincs: a SOUTHLAND TALES bukása, a DONNIE DARKO és a THE BOX sikere egyaránt egyetlen tényezőn múlott: a felütésen.

Richard Kelly első filmjéhez hasonlóan a THE BOX nyitánya is könnyen elhelyezhető - korban, társadalmi rétegben és karakterben egyaránt: a 70-es évek elejének egyik mintacsaládja, a tinédzser fiúkkal boldogságban élő Lewis-házaspár (Cameron Diaz és James Marsden) anyagi gondokkal küzd, melyet egy ijesztő külsejű, ám megnyerő modorú úr (Frank Langella) egy csapásra, egészen pontosan egyetlen gombnyomásra meg tud oldani. A páros birtokába ad egy dobozt, rajta egy vörös gombbal, melynek lenyomásával két dolog történik: valaki, akit nem ismernek, meghal, a páros pedig egymillió dollárral gazdagodik.

Eleinte a néző fejében ugyanazok a kérdések zsonghatnak, mint Lewisék kobakjában: mi ez, valami kandi kamera? ha nem, akkor ki hal meg? valaki, akit ugyan nem ismerek, de mégis hatással van az életemre? együtt tudok-e élni azzal a tudattal, hogy egy emberi élet szárad a lelkemen, még ha közvetlenül nem is én húztam meg a ravaszt? és így tovább. A film alapjául szolgáló Richard Matheson-sztori, a BUTTON, BUTTON és a belőle forgatott TWILIGHT ZONE-epizód (és ennek egyéb verziói levágott majommancsokkal és egyebekkel) nem is megy messzebb eme kérdéskörnél, ám Kelly sokkal ambiciózusabb és - tőle talán nem annyira meglepő módon - elmebetegebb projektet kerekít az alapdilemma köré.

A fokozatosan felvezetett váltás természetesen sokakat kivethet magából - a mozi levegőjét is rendesen megmozgatták az innen-onnan érkező legyintések -, ám ha kezdetektől fogva együtt mozogsz a figurák realitásával, akkor jó eséllyel velük tartasz a szürrealitásba is. Erre pedig meg is van az esély, lévén Kelly saját szüleiről mintázta figuráit - többek között Diaz lábsérülését. Elsősorban nem a kézzelfogható atmoszféra, nem a pontos korábrázolás, nem is a disztingvált képi világ, hanem ez a személyes töltet az, melynek köszönhetően a film olyannyira átélhető lesz. És hogy miről is szólt? Nekem van egy teóriám, de előbb hallani szeretném a tiéd.