With great powers comes an HD camera.

Három tinédzser korú srác valami földönkívüli eredetű dologra bukkan (mi másra, mint kriptonitra?) egy föld alatti vájatban, minek hatására szuperképeségekkel ruházódnak fel. Kosztümvarrás helyett inkább azzal töltik az idejüket, hogy erejüket kisebb-nagyobb csínyek elkövetésére használják, míg aztán el nem durvulnak a dolgok. S mindezt lekamerázzák.

With great powers comes an HD camera.

Három tinédzser korú srác valami földönkívüli eredetű dologra bukkan (mi másra, mint kriptonitra?) egy föld alatti vájatban, minek hatására szuperképeségekkel ruházódnak fel. Kosztümvarrás helyett inkább azzal töltik az idejüket, hogy erejüket kisebb-nagyobb csínyek elkövetésére használják, míg aztán el nem durvulnak a dolgok. S mindezt lekamerázzák.

A Chronicle meglepő kritikai, de nem annyira meglepő anyagi sikert ért el Amerikában. Mivel manapság már majd' mindenki hord a zsebében egy okostelefont, és ennek köszönhetően a YouTube-ra szinte a történésekkel egy időben felkerül minden olyan esemény, amely hírértékűnek mondható, az emberek csináld-magad riporterekké váltak. Nem is csoda, hogy cuppannak a "found footage" jellegű filmekre, talán nem is elsősorban azért, mert ezek közvetítik manapság a leghitelesebbnek mondható élményt, hanem mert a nézőkben ott él a vágy, hogy a kamerájával egy nap ő is valami igazán egyedit rögzíthessen.

És ez a film csak úgy tobzódik az ilyetén csodák dokumentálásában, végső soron azonban pont választott formanyelvének köszönhetően bukik el. Míg például a Cloverfield esetében az élmény annyira friss és intenzív volt, hogy az eleve nem elutasító nézőben csak ritkán merül fel a kérdés, hogy "ezt most tényleg rögzíteni kellett?", a Chronicle esetében ez a probléma úton-útfélen előkerül, részben azért, mert Josh Trank rendező a módszert továbbgondolva több kamerával, több "operatőrrel" dolgozik: az esetek többségében az egyik szuperhős filmez, de többször bejön a képbe egy szintén kamerabuzi csaj (aki később szerelmi szállá fejlődik, csakhogy a szuper trió egyik tagjához legyen valami pozitív kötődés), a film kulminációját pedig egész sor szubjektív szögű felvételből vágták össze - no, de kicsoda? Egy felsőbbrendű erő, amely minden forráshoz hozzáfér - tönkrement, elhagyott vagy a helyszínen ott felejtett kamerákhoz egyaránt? És miért van az, hogy az amúgy folytonos jelenetekbe úton-útfélen becsempésződik egy-egy rosszul pozicionált vágás, amely az operatőr amatőr mivoltát kívánja kihangsúlyozni, de ugyan ki és miért követi el ezeket? Hisz még a saját megboldogult nagyanyámról sem feltételeztem volna soha, hogy egy beszélgetés lekamarázás közben ad-hoc jelleggel nyomogatta volna a rec/stop gombokat.

Hát ja, ezek azok a gondolatok, melyek egy, a negyedik fal mögül felvett játékfilm esetében még véletlenül sem kerülnek elő, de a fenti problémák akkor a legtestesebbek, mikor a trió tagjai kínosan színpadias szerelmi vallomásokat intéznek egymásnak, egyikőjük pedig frusztráltságát dokumentálja úton-útfélen, és miközben egyik meggondolatlan döntést a másik után hozza, ezeket még véletlenül sem felejti el felvenni. Nem, ez így nem működik.

És ez fáj, ugyanis a film alapötlete kiváló: átlagos tinédzserek (a mindenki által megvetett kívülálló, a szerelmes jófej és a népszerű hangadó) jutnak olyan hatalomhoz, melyekre a Marvel tucatnyi világmegmentő hős figuráját húzta már fel, ezek a srácok viszont csak mókázni akarnak, s miközben tudásukat élezik, egyre merészebb és merészebb dolgokat cselekszenek meg, míg el nem szalad velük a ló. Igen, ezt én is így képzelném el a valóságban. Kár, hogy az eme "valóság" megragadása érdekében választott megközelítés végül pont a film hitelességét lehetetlenítette el.

kövess minket facebookon és twitteren!