Gitárjával a kezében Steven Seagal egy szakadékba nézett, és amit ott látott, az nem csak tűz volt, hanem karrierje érdemi részének vége. Olyan vader-sisakjában-luke-arca-a-dagobah-n féle módon. Egy Sebhelyekkel és egy Félholttal később se híre, se hamva nem volt egy korrektül szarkiverős Seagal-akciónak a mozikban.

De a Tűz a mélyben, na az még megadta a módját. Emberünk Jack Taggart szerepében egy álmos porfészekbe érkezik Kentucky államba (porfészek, ez legalább tízszer el is hangzik, hogy kellő fogalmat kapjon a néző). Jó környezetvédelmi szövetségi kormányügynökhöz méltón szaglászik körbe szúrós szagú anyagok nem jóváhagyott föld alá telepítésének ügyében, továbbá kollégája és jó barátja gyanús halálesetét tisztázandó. Ez az utóbbi elem az első jelenetben megadja a nyájas alaphangot: Seagal szinte szerelmet vall azonosíthatatlan élethelyzetben a fickónak, ám a közös horgászásból nem lesz semmi, ugye. How sad.

A kapásból lefegyverző esetlenség természetesen végigkíséri a filmet, kevés olyan hangzik el a jó Taggart szájából, aminek el is kéne. Azokat nyilvánítja ki, amiket szükségtelen, fölösleges, kellemetlen hallani, valami építő jellegű mondat pedig csak nagyon ritkán érkezik abból a bölcs tekintetből. Bölcsesség? Hát, ha azt vesszük, hogy a fickó pisztolyt ad a gyerekek kezébe, felvásárolja az összes mézet a boltban, nyílt színen kompromittálja a lelkészt (na nem úgy, csak célkeresztet rajzol a hátára) és mérgező anyagban hemperegteti meg az iránta érdeklődő helybélieket, akkor azért érthető, hogy nem egy szívesen látott vendég ebben a porfészekben (vagy ezt már írtam, hogy egy porfészekben van, ahol mindenki tahó?).

A lerakodós ügyletért felelős pénzember (Kris Kristofferson) majdnem olyan frenetikus karikatúra, mint Michael Caine figurája a Lángoló jégben, és őt sem szánták különösebben annak, ettől szép. A további rossz arcú és szándékú alakok nem különben teregetik ki magukat teljes mértékben a hallgatóságnak: "Jól figyelj, hugicám! Nem megyek börtönbe, ezért bármit megteszek, akár még téged is kinyírlak!" – ismerteti a tényállást a bátynak nem túl jó Earl Kellogg (Stephen Lang) Sarah Kellogg-gal (Marg Helgenberger), Taggart gyámolítottjával és szíve szerencsétlen választottjával, miközben csakugyan épp kinyírni készül őt. És ez csak a tűzhegy csúcsa. Csernák János bizalomgerjesztő és atyáskodó orgánuma igyekszik emészthetőbbé varázsolni Seagal teljesen komolyan előadott, ám bántóan óvodás megnyilvánulásait ("Igazi művész vagy" – áltatja ártó módon a két vonalat lefirkantott kölyköt a mi Jackünk, de az "a gazdag emberek gonoszak"-monológja is megér egy misét – már csak azért is, mert a templomban adja elő), ám a siker csak fél, ahogy annak a két jómadárnak az esze is, akiket Taggart minden 20. percben félholtra ver.

Félholt. Abban már gettóarcok meg hiphop-előadók kellettek Seagal mellé az érvényesüléshez, ahogy a Sebhelyekben is, a Tűz a mélyben így betudható a magánzó figura hattyúdalának (nálunk még A patriótát is játszották egy évvel később, de azt alig néztük). Ami jár, az jár: a vágás nem pocsék, márpedig az ilyen alacsony szinten teljesítő akciófilmeknél az gyakori panasz, és az ütlegelős jelenetek is jobbak, mint egy Bud Spencer/Terence Hill-filmben, noha mindig lenne bőven alkalma az ellennek, hogy likvidálja ezt a szamaritánust, és senkinek nem lenne utána egy rossz szava sem – ehelyett rendszerint megvárják, hogy kikapja a kezükből a fegyvert. Továbbá mindenképpen javára válik a filmnek, hogy konzisztens módon röhejes, urambocsá' szar, a hangvétel tehát egységes, a számítások bejönnek. Ha nem számítunk sokra, csak arra, hogy az a tűz ott a mélyben mellékes, a fókusz a nyugalom és béke szigeteként ide-oda járkáló Seagalen van. Átható tekintetével megsebzett nőket hódít meg, kislányokban kelt bizalmat ácsmunkájával, kamionokat csal tőrbe leparkírozott pickupja előtt szobrozva, és ítélkezik mindenki felett.

A Tűz a mélyben tűzre való film, bár valóban oda vethető-e, ha többször is simán átvészelhető a gyengeségeiből fakadó mulatságos percek miatt? Maradjunk annyiban, hogy van olyan, amiből régen minden rosszabb volt. Vagyis rosszabb elbírálásban részesült, mint manapság. Hiszen a jó vígjáték minden időben hiánycikk – a Drágán add az életed! és A szökevény társ-forgatókönyvírója, Jeb Stuart is így érezte, ez kétségtelen, mikor papírra vetette ezt a mérgező hulladékot. A fő felelős azonban a Warner Bros. nevű multikonszern, amely a mozikat használta lerakóhelyként. A későbbiekben már tudatosabban választottak helyet a hasonló, ám olcsóbb műveknek a lengyel, bolgár, román, ukrán, kanadai, orosz, hongkongi, thaiföldi, dél-afrikai és arubai befektetők, akik láttak-látnak még fantáziát Mr. Köntösben Nyitok Ajtótban.