Michael Keaton tegnapelőtt töltötte be hatvanötödik életévét. Az egyik kedvenc színészem, évtizedek óta a személyes panteonom ötös elit klubjának atombiztos tagja. Ennek teljesen egyszerű az oka: amilyen változatos a repertoárja, olyan egyenletes a teljesítménye, méghozzá az annak keretet adó mozgókép minőségétől függetlenül. Magyarán a szarból is képes várat építeni, bármilyen műfajban, 81 km/órás ellenszélben, hátrakötött sarokkal, fejen állva is akár. Legyen akármilyen piszlicsáré az eljátszandó figura, Keaton biztosan a maximumot hozza ki belőle, miközben valószínűleg nem egy meglepetést okozva szórakoztat. Az sajnos más tészta, hogy hiába tehetséges, szerencsésnek nem éppen mondható, hiszen több kényszerű parkolópálya tarkítja karrierjét. Éppen ezért a róla szóló tízes toplista nem a legjobb filmjeit, hanem a legnagyszerűbb szerepeit veszi számba.

Ez a megoldás lehetővé tette, hogy pár karakternek egynél több forrása legyen, illetve hogy a mozifilmeken kívül válogassak a tévés alakítások közül is. Az animációs filmekben vállalt szinkronmunkáit viszont mellőztem, pedig itt szintén vegyes és sokszínű a kép. Keaton markáns, jellegzetes hangját kölcsönözte keleti főhős – a Porco Rosso 2003-as, amerikai kiadásán a címszereplő – és nyugati mellékalak – a Toy Story 3-ban Barbie pasiját, Kent keltette életre – megszólalásához egyaránt. Egy szó, mint száz: még egyszer további hosszú, boldog, termékeny és sikeres éveket kívánunk a 65 éves Michael Keatonnak! Ez a tíz legeslegeslegjobb alakítása – szerintünk. Szavazzatok és szóljatok hozzá! Szerintetek melyik film(ek)ben nyújtotta a legzseniálisabb teljesítményt?

10. Raymond "Ray" Nicolette:

Jackie Brown (1997, r.: Quentin Tarantino) és Mint a kámfor (Out of Sight, 1998, r.: Steven Soderbergh)

A Tarantino-moziverzumban az az egyik legklasszabb, ahogyan alkotója saját világát építi, finoman szövi éveken át az összefüggéseket az egyes történetek között. Mr. Fehér (Kutyaszorítóban, 1992) Alabamát (Tiszta románc, 1993) említi. Vincent (Ponyvaregény, 1994) öccse, Vic Vega Mr. Drappként bátyjához hasonlatosan táncoslábú. Szóba kerül a nevelőtisztje, Seymour Scagnetti, akinek szadista fivérét, Jack Scagnetti felügyelőt a Született gyilkosokban ismertük meg ugyanúgy 94-ben – és a felsorolás hosszan folytatható. A motívum az adaptált forgatókönyveknél is visszatér. A Jackie Brown flegma és fifikás, tenyérbemászó hekusával képtelenség nem együtt vigyorogni, akit Keaton a szintén Elmore Leonard-regényből készült Mint a kámforban stáblistán fel nem tüntetett cameóval formált meg ismét.

9. Doug Kinney, Lance / Kettes, Rico / Hármas és Lenny / Négyes:

Közös többszörös (Multiplicity, 1996, r.: Harold Ramis)

A kreatív magyar című Multiplicity Harold Ramis irányítása ellenére nem említhető a kilencvenes évek vagy Keaton vígjátékai közül sem az élbolyban. Mivel azonban ezúttal a színészi játékot választottuk szempontul a művek összértékelésével szemben, nem hagyhatjuk ki Keaton legkiválóbb teljesítményeinek listájáról, amit itt nyújt. Ha egy kicsit más fénytörésben szemléljük a klónok néhol bárgyú ripacskodást súroló karikírozását, felsejlik egy korábbi, hasadt személyiség közel tökéletes megjelenítése.

8. Lasponya:

Sok hűhó semmiért (Much Ado About Nothing, 1993, r.: Kenneth Branagh)

A Sok hűhó semmiért az egyik valaha forgatott legkiválóbb Shakespeare-adaptáció, emellett az egyik legjobb Kenneth Branagh-rendezés. Különösen nagy szó ez egy komédia, ráadásul a romantikus fajta esetén, amit talán jóval izzasztóbb lehet úgy színre vinni hitelesen, hogy a giccs csapdáját elkerülve, komolyan vehető legyen. Szerencsére a kosztümös mozi nem fullad banalitásba, és kisebb-nagyobb mértékben a szereposztási kísérletező kedv is működik. Jelesül hogy Branagh merészen több karaktert amerikai színészekre vagy totál kezdőre osztott. Az egyik női főszerep volt például Kate Beckinsale mozis debütálása. A tengerentúli sztárfelhozatalból a legelhibázottabb marketingfogásnak Keanu Reeves töketlen antagonistája bizonyult, míg Denzel Washington és Robert Sean Leonard kisujjból kirázta a "jócsávót". Ám amit Keaton művel a neki jutott, néhány dilinyós percben, az megéri a rászánt időt. Én Bezerédi Zoltán magyar változatát is imádom a Mészöly Dezső-féle fordításban. Egyébként a hazárdírozás tétje nem volt csekély: az északír direktor a szigetország deszkái és képernyői után éppen az újvilág vásznait készült meghódítani szerelmes feleségével, Emma Thompsonnal karöltve. Amint azt azóta tudjuk, bejött nekik. Legalábbis Hollywood, a közös házasság nem annyira.

7. Beetlejuice:

Beetlejuice - Kísértethistória (Beetlejuice, 1988, r.: Tim Burton)

Nem lehet teljes a lista gyermekkorunk egyszerre legmókásabb és legszörnyűbb (ami nem mindig az "ijesztő" szinonimájaként igaz) horrorbohóca nélkül. A Beetlejuice Tim Burton és első színészének az egymásra találása a pre-Johnny Depp-korszakból, igazi love story, ami a végeredmény ismeretében igazán tarthatott volna még jó pár közös darab összehozásáig. Az elmúlt időszakban felélénkültek a folytatás előkészületének munkálatai, és végre úgy tűnik, hosszú várakozás után a rendező és a férfi főszereplő a trió harmadik tagjával, Winona Ryderrel egy időben szabaddá tudta magát tenni a projekt érdekében. Persze lehet, hogy jobb lenne inkább nem bolygatni a holtakat.

6. Walter "Robby" Robinson:

Spotlight - Egy nyomozás részletei (Spotlight, 2015, r.: Tom McCarthy)

A tavaly Oscarral jutalmazott Spotlight egyik legbecsülendőbb erénye, hogy nem a bulvárpukkancs elrettentés-rácsodálkozás harsány hatásmechanizmusával operál. A sztori iránt az újságírás legnemesebb hagyományainak szellemében mutatott tisztelet és alázat tetten érhető a szereplőgárda visszafogott játékában, így értelemszerűen a sok őrült krapek után "hétköznapi emberként" is remeklő Keaton tárgyilagos szerkesztőjében is. Ez talán a legihletettebb és valahol legborzasztóbb a filmben, ahogy "csak elmesél egy történetet". Nemcsak szülinaposunk, minden egyes stábtag tehetsége legjavát nyújtva tündököl – milligrammra kimért, akadémia-érzékeny téma ide, vagy oda..

5. James Jesus Angleton / "Anya":

A Cég - A CIA regénye (The Company, háromrészes tévé-minisorozat, 2007, r.: Mikael Salomon)

A Robert Littell kémregéből készült televíziós miniszéria a szovjet Комите́т госуда́рственной безопа́сности, vagyis az Állambiztonsági Bizottság, a KGB, illetve az Amerikai Egyesült Államok térfelén a Central Intelligence Agency, magyarul a Központi Hírszerző Ügynökség, a CIA titkos csatározásait vesézi ki a hidegháború kezdeteitől. A bestseller és az azt feldolgozó sorozat honfitársaink számára külön érdekes lehet, hiszen az 1956-os magyar forradalom megtörtént eseményei jelentős szerepet játszanak a cselekmény bonyolításában. A Budapesten is forgatott játékfilm brigádjából magasan kiemelkedik Alfred Molina és Michael Keaton életszerű jellemábrázolása. A libabőr garantált.

4. Carter Hayes:

Csendes terror (Pacific Heights, 1990, r.: John Schlesinger)

Emlékszem, ahogy tinédzserfejjel azt a bizonyos gyomrot mardosó, tehetetlen kétségbeesést, hadd ne mondjam: rettegést a háztartásbéli fenyegetések női terén Rebecca De Mornay bébisintérje (A kéz, amely a bölcsőt ringatja, 1992) jelentette, úgy a férfi megfelelője ugyanennek a magát leküzdhetetlennek beállító, ártó erőnek a Carter Hayes nevű, az otthonunk alsó szintjére beköltöző lakó volt. Elismerem, mára mindkét lélektani thriller időtálló volta jócskán hagy kívánnivalót maga után, de azt biztosan állíthatom, hogy a két film egy-egy pszichopatájaként látható művésznő és művész átélése semmit sem kopott az eltelt évtizedekben.

3. Frank Logan:

A csendes bérgyilkos (The Merry Gentleman, 2008, r.: Michael Keaton)

A megmérettetés másik csendes indulója főhősünk első és eddigi egyetlen rendezése, saját magával a főszerepben. A szuicid késztetését valóra váltani impotens, feloldozásra már nem vágyó, sokszorosan bűnös lélek túljutott mindenen. Ellentéte a pólus másik végén az áldozati pozícióját megelégelt, és ezért erőszakos férje elől elmenekülő, ártatlan asszony. A két idegen egzisztenciális drámája és nem szokványos szerelme olyan lassan bontakozik ki Kelly Macdonald (Nem vénnek való vidék, 2007) és Michael Keaton párosa közt, ahogy egy virág nyitja szirmait rügyfakadásnál: óvatosan és gyengéden.

2. Bruce Wayne / Batman:

Batman (1989) és Batman visszatér  (Batman Returns, 1992, r.: Tim Burton)

"Mindannyian Burtman köpönyegéből bújtunk ki" – mutogathatna a szuperhősfilmek felnőttkorba lépéséért felelős látnokra a zacksnyderek és davidayerek gyülevész hordája, reá hárítva a zsáner mai, modernnek tartott irányzatának összes búját-baját. Kétségtelen tény, hogy a tiritarka pizsamában fel s alá futkorászó, komolytalan héroszok érája a Batmannel ért véget, a sérthetetlen idolok helyére érzékeny, cseppet sem tökéletes, esendő és emberarcú (anti)hőst léptetve Michael Keaton értő, egyedülálló megformálásában. Jack Nicholson zseniális Jokerének színpompája ellenére a műfaj hangvételének komolyodása-komorodása szintén a gótikus rémirodalom és a felnőtt(ebb) közönséget megcélzó képregényalbumok szentségtelen art déco nászából ered. Ahogy a legtöbb művészeti mérföldkő, a zakkant zseni 89-es csodája is kettős örökséget hagyott hátra. Egyfelől egyre aggasztóbb méreteket ölt a – ne kerteljünk – DC-Warner-tengely keretein belül elharapózó trend, ami a hangulatot a történetvezetés, a pózba feszülést a valódi motivációk, a pixelre kimért látványt az igazi érzelmek kárára tolja előtérbe.

Maga a teremtő sem tudta követni saját teremtményét – a Batman visszatér vitathatatlan nagyszerűségével és összes érdemével együtt már-már szétesik a költői káoszban. A játékhossz és a balladai hangnem teremtette lehetőség nélkül viszont Keaton sem mélyedhetett volna el Bruce Wayne egójában, s úgy egy igazán maradandó alakítással lennénk szegényebbek, amihez Michelle Pfeiffer, Danny DeVito és Christopher Walken feledhetetlenül asszisztál. Másrészt az itt lefektetett vizuális alapok nem elhanyagolható hatással voltak a Sötét Lovag egész mozgóképes pályafutására. Az elmúlt cirka 25 évben a DC-mitológia egyik legerősebb oszlopa a legfeljebb apróbb botlásokat elszenvedő DC Animated Universe. A legsikeresebb ágazat már jó ideje befolyással bír az egész médiabirodalomra. A Paul Dini és Bruce Timm bábáskodásával animációs figuraként született Harley Quinn korábban példátlanul vált a kánon megkerülhetetlen ikonjává. És itt jön a visszacsatolás: alkotói tudatosan a két Burton-mozi megjelenéséből merítettek a sorozat megalkotásakor, így az animációs univerzum látványvilága is azok "dark" dizájnjában gyökerezik (és a Gothamről még szó sem esett). A DC Bővített Univerzum kapcsán meg reméljük, egyszer mégiscsak észbe kapnak a döntéshozók, mielőtt valami tényleg helyrehozhatatlan történik a franchise-zal.

(Azt hiszem, felesleges tovább tagadnom a denevérmániám, amennyi hetet és havat összehordtam a világ legjobb detektívjéről.)

1. Riggan Thomson:

Birdman avagy (A mellőzés meglepő ereje) (Birdman or (The Unexpected Virtue of Ignorance), 2014, r.:  Alejandro G. Iñárritu)

A Birdman blogos előélete alapján ugye senki nem lepődik meg az aranyérmes kilétén? Nemhogy továbbra is kizárólag szuperlatívuszokban tudunk nyilatkozni a metafizikai pszeudofilmről, ám a valóság és a művészet természetéről valaha megfogalmazott, egyik leggyönyörűbb és -fájdalmasabb, zenbuddhista kiáltvány minden egyes újranézéssel egyre patinásabbá válik. Megvallom őszintén, azóta is bánt és méltánytalan döntésnek érzem, hogy nem Michael Keaton kapta az adott év férfi főszereplőjének járó Oscart, legyen bár politikailag szalonképtelen az Eddie Redymayne díjazását illető véleményem.

A posztmodern definíciójának új értelmet adó csavarral Michael Keaton Batman és Birdman után, ha minden igaz, jövőre a Spider-Man: Homecoming jóvoltából Pókember nemezise, a szárnyas Vulture, azaz Keselyű tollaival ékeskedve szárnyalhat eddig el nem ért magasságokba. Addig sem maradunk igényes szórakozás nélkül, hiszen december végén, de legkésőbb január elején érkezik a McDonald's étteremlánc indításáról szóló biopic, Az alapító.

Most pedig itt a voksolás ideje! Ha nem találjátok a számotokra kedves választ alább, kommentre fel!