- SPOILERMENTES -

A párkapcsolati konfliktus elől menekülő Michelle (Mary Elizabeth Winstead) autóbalesetet szenved, majd számára ismeretlen közegben, egy földalatti bunker puritánul berendezett szobájában tér magához. A rejtek tulajdonosa a haditengerészetet megjárt Howard (John Goodman), aki megdöbbenésére közli vele, hogy a fenti világot támadás érte, és rajtuk kívül mindenki halott. A hermetikusan zárt rendszer harmadik túlélője Howard korábbi munkatársa, a dumagép Emmett (John Gallagher, Jr.), aki az óvóhelyre való bejutás közben megsérült.

Ebből a helyzetből bontakozik ki Dan Trachtenberg rendezésében a háromfős kamaradarab, amelyben lassan, de biztosan ismerjük meg a karaktereket, eddigi életüket, a világról alkotott képüket, és vágyaikat. A trió tagjai között az idő előrehaladtával egyre nő, növekszik mind a dinamizmus, mind pedig a feszültség. Mindez alapját Howard állításai alkotják, ámbár a néző Michelle-lel együtt, már eszmélésétől kezdve kétségbe vonja azokat. Vajon egy manipulatív szociopata pincelakó fogságába esett vagy odakint tényleg eljött az apokalipszis? Ha igen, vannak-e mások a fenti világban, akiket érdemes lehet megmenteni? A fiatal nő tétovázás helyett lehetőségeihez mérten az első perctől apránként kutatja fel a válaszokhoz vezető jeleket. Szerencsére a külső, megfigyelői szemszög kapcsán végig következetes marad a film: csak azt látjuk, amit Michelle lát, csak annyit tudunk, amennyit ő tud. A Cloverfield Lane 10 ezzel a húzással a macska-egér játék és a suspense olyan mestereit idézi meg, mint H. G. Wells, vagy Alfred Hitchcock.

A tripla pszichológiai fogócska eredményeként hiába tudunk meg egyre többet arról, mi történ(hetet)t a falakon túl, a hármasfogat tagjai közti viszony folytonos változása miatt gyakorlatilag újra és újra megkérdőjeleződik minden tudásunk, amit az adott pillanatig megszereztünk és biztosnak tűnt. A kitűnő szkript a dráma és az izgalom mellett nem nélkülözi a humort sem, nagyszerűen összerakott karaktereibe pedig remekül lehel életet mindhárom színész. Goodman az irányításmániás és istenkomplexusos Howardban félelmetes ihlettel szintetizálja Charlie Meadows-t (Hollywoodi lidércnyomás - 1991) és Walter Sobchakot (A nagy Lebowski - 1998), miközben végig érezzük, hogy a tudatának felszínét uraló pszichózis alatt ott lapul egy egykor kedves és megbízható ember is. Winstead Michelle-je egyszerre kíváncsi, elszánt és agyafúrt, aki a hőn áhított információk érdekében egy pillanatig sem rest cselekedni. Az Emmettet alakító Gallagher hitelesen adja a saját világából kilépni képtelen, kisvárosi fazont, aki általában inkább túlgondolja a dolgokat, és emiatt sokat szövegel – amitől legalább kellemes társasággá válik.

A fojtó hangulatú és feszes tempót diktáló sci-fi thriller ütős figurái, tökéletes szereposztása, pontosan eltalált párbeszédei, és kiválóan tálalt meglepetései az utolsó minutumig a moziszékhez szegeznek. Maximálisan igaz rá, hogy a kevesebb időnként sokkal több lehet, hiszen erre az elvre a film alkotócsapata nemcsak, hogy ráérzett, de a sztori keretein belül sikeresen ki is aknázta azt. Egy ilyen elsőrangúan megvalósított jellemző például, hogy a nyitó képsorhoz hasonlóan a zárójelenet ugyanúgy, szinte egy az egyben mentes a dialógustól, amit egy önmagában és képei erejében kevéssé bízó alkotás szinte biztosan nem engedett volna meg magának. A második Cloverfield-mozi érzelmi hullámhegyei és -völgyei következtében, a zárás pillanatai után az embernek kedve támad úgy viselkedni, mint Janek kapitánynak a Prometheus végén: a székből felállva mindkét kezét a levegőbe emelni, és közben tátott szájjal ordítani.

Kövess minket facebookon és twitteren!