- SPOILERMENTES -
A Kray-ikrek gengszterkarrierje a brit nemzeti folklór része, ezért ebből a szempontból jogos az életüket feldolgozó, legújabb Brian Helgeland-opusz címválasztása. A London legaljáról, az East Endről induló, pályafutásuk csúcsán pedig a legmagasabb maffia- és arisztokrata körökben dőzsölő, illetve azokat terrorizáló testvérpár története filmalkotásként azonban sajnos nem büszkélkedhet ugyanezzel.
Ronnie és Reggie tömegkulturális hatása megkerülhetetlen: gondoljunk akár a Monty Python Piranha fivérekről szóló szkeccsére (első és második rész), Morrissey vagy a Blur dalszövegére, de a mostani sem az első mozgóképes adaptációja rémuralmuknak, még idén sem. Ezek közt akad komoly, a pszichotikus báty férfiakon elkövetett erőszaktevéseit kendőzetlenül taglaló dokumentumfilm a közelmúltból (The Gangster and the Pervert Peer, 2009), A Kray fivérek cselekedeteit a Legendához képest éppen ellenkező előjellel ábrázoló, mellettük édesanyjukat a fókuszba helyező brit filmdráma a múlt évezredből (The Krays, 1990), és 2015 májusában bemutatott, az ikrek tetteit a jelen dolgozatnál kevésbé romantizáló, jóval naturalistább és hitelesebb megközelítéssel élő, kis költségvetésű angol változat is (Rise of the Krays, 2015), aminek tervbe van véve egyébként a második része (Fall of the Krays, 2015). Mindezek fényében nem kis felelősség nehezedett a munkát csak a két főszerep együttes elnyerése esetén vállaló, mit vállaló, egyenesen követelő Tom Hardy-ra, aki a dupla megbízatást a tőle megszokott minőségben, bár ezúttal több szempontból felemásan teljesítette.
A Ron bőrébe bújás már-már a zsenialitás határát súrolja, hiszen egy dilinyóst megszemélyesíteni mindig hálás feladat, míg a valóságban szadista bátyját épp hogy nem visszafogni próbáló, hanem mint erőembert irányító és manipuláló, szimplán szociopata Reg pozitív, gondoskodó figurává viktimizálása kevésbé mondható sikeresnek. Nehezen hihető egy pénzéhes, öntörvényű görényről, hogy ő a szenvedő fél. Nyilván a forgatókönyvet egyaránt jegyző direktor minimális azonosulási pontot akart kínálni a közönségnek, ám a tények makacs dolgok: lehet szépíteni vagy elhallgatni őket, egy életrajzi filmben azonban a változtatás szóba sem jöhet. Ezért a "jófiú" inkább csak kevésbé rossz, mint a magát az ördögöt megtestesítő tükörképe és ellenpólusa, viszont így vele ellentétben lapos és unalmas, egyszerűen kétdimenziós marad, esélye sincs a drámai hősök magasságába emelkedni. Emellett Hardy a két különböző személyiség megjelenítésében minimális színészi eszközzel él, igaz, egypetéjűek esetében az azonosság érthető. Ugyanezt érzem a fiúkat magyarul megszólaltató Király Attila teljesítményén. Tökéletesen hozta az általa rendszeresen "honosított" angol által előadottakat, de csupán ennyit dobott bele a közösbe; azaz kiváló, viszont nem kiemelkedő munkát végzett a színész, és nem a szerepek szinkronizálásában. Némi árnyalást még elbírtak volna Kray-ék.
Ugyanekkora, ha nem nagyobb blöff a női szemszög használata a sztori mesélésében. A látottakban semmi feminin jelleg nincs, felesleges volt ezzel a módszerrel élni, nem is ad semmilyen értéket hozzá a műhöz, mivel a szerelmi szál vékony, igazából 3 és fél perc alatt letudható. Ezen kívül ha Reg kétdimenziós, az Emily Browning játszotta Frances karaktere nagyjából egy pont mélységével bír. Minden további részlet elárulása nélkül a narratívában alkalmazott fordulat elcsépelt, amit bőven láttunk már sokkal elegánsabban csattanóra kifuttatni. A Legenda legnagyobb hibája, hogy egyszerre akar realista és szórakoztató lenni, végül két szék közt a földre ül. Hiába szól végig a dögös zene, és sorjáznak a véres poénok, Helgeland nem Tarantino, még csak nem is Ritchie. A film a választott főhőse, Reginald sorsára jut, miközben Ronald eszement gegként működő, erőszakos ámokfutásai között érdektelenségbe fullad.
A szomorú mérlegen a számos mesteri alakítás sem tud segíteni. Hiába remekel David Thewlis, mint mindig, hiába lubickol Taron Egerton a tenyérbe mászóan pimasz szerető megformálásában (a Kingsman Tökijével együtt nem hogy elképzelhető, simán üdvözítő lenne az ifjú Han Solo ráosztása), hiába külön öröm a Doctor Who okozta sérelmek után végre ismét hazai színekben feszítő, és nem tengerentúli maszkokban margóra szoruló Christopher Eccleston jelenléte. Említhetjük a nyúlfarknyi mellékszerepekben rutinból villantó Paul Bettany-t és Chazz Palminterit (Dózsa László minden szava maga a tökély), esetleg a Peaky Blinders-ből ismert kolléga, Paul Anderson hallgatag megbízhatóságát, mind-mind hiábavaló. Brian Helgeland amilyen tehetséges író, olyan jellegtelen rendező, ahogy ez már sokadjára derül ki róla, legyen szó Visszavágóról (Payback, 1999), Lovagregényről (A Knight's Tale, 2001), vagy A rend őrzőjéről (The Order, 2003), bár a kritikai és kasszasikerként értékelt A 42-est (42, 2013) pont nem láttam tőle. Lehet a Szigorúan bizalmas (L. A. Confidential, 1997) a személyes toplistám első öt helyezettjének állandó tagja, akár őrülten szerelmes lehetek Maxbe, el kell ismerni, hogy napjaink londoni utcáin jobban mutatott. A Legenda A 44. gyermek (Child 44, 2015) után pedig idén a második olyan Tom Hardy-film, ami az elhibázott rendezői koncepció áldozata. Reméljük, A visszatérő (The Revenant, 2015) nem ebbe a sorba fog illeszkedni, és a nagyszerű színész számára szintén visszatérési lehetőséget nyújt majd.
Kövess minket facebookon és twitteren!