- SPOILERMENTES -

Ajándékot kapni jó, de adni még jobb. Gyerekként mindig azon izgultam, hogy vajon olyasmit kapok-e, amiért annyit ácsingóztam magamban, aztán valamikor átfordult a dolog: nem annyira gyerekként egy ideje azért szorítok, hogy mennyire pontosan sikerült eltalálnom az ajándékot kapó személy vágyait. A dolog tehát kétirányú folyamatként működik a legjobban, amihez kellő (ön)ismeret és empátia szükséges mindkét fél részéről. Egy pontosan kiválasztott ajándék emléke képes egész életünkön át elkísérni, de ha valami nem stimmel, akkor hamar feledésbe merül, és legfeljebb csak egy őszintétlen mosoly marad belőle.

Robyn (Rebecca Hall) és Simon (Jason Bateman) fiatal házaspár, akik Chicagóból költöznek vissza utóbbi gyerekkorának helyszínére Kaliforniába, ahol a férj állást kapott. A költözködés hercehurcája és az új munkahely izgalmai közepette botlanak bele Gordóba (Joel Edgerton), Simon volt iskolatársába. A viszontlátás kellemes meglepetését vendégeskedés követi, és úgy tűnik, hogy mindkét férfi kész felújítani a régi ismeretséget. Gordo a pár figyelmességét apró ajándékkal hálálja meg, ennek következtében a hármas tagjai között lassacskán bizonytalan nyugtalanság kezdi szirmait bontogatni, ami a további találkozások alkalmával nemhogy nem szűnik meg, de lépésről lépésre meghozza virágait: apránként mardosó ingerültségbe, azon túl pedig szívszorító stresszbe csap át.

A szinte kamaradarabszerű Az ajándék a lélek finom rezdüléseivel, és a felismerés villanykörtéinek apró pukkanásaival van tele. A történet során folyamatosan növő feszültséggel szembesülünk, amit a nagyjátékfilmes rendezőként debütáló Edgerton biztos kézzel kormányoz a végkifejlet felé. Alkotása olyan örök kérdésekkel szembesít, mint bűn és bűnhődés, illetve ami talán a legfontosabb: tudunk-e múltbéli hibáinkból tanulni, lehetséges-e életünk korábbi szakaszában elkövetett tévedéseinkkel szembesülni és helyrehozni azokat? Melyik lehet az üdvözítő: mindig előre menni, vagy magunkkal cipelni saját démonaink terhét?

Edgerton nagyszerű rendezése nemcsak a tartalom terén – azaz a kérdések bátor feltevésével –, hanem a forma tekintetében is elnyerte a rokonszenvemet: Az ajándék igazi lélektani thriller, ami hagyma módjára egymásba burkolt rétegekből épül fel. Ha ezek közül lehántok egyet, akkor egyre erősebben könnyeztet, miközben már előttem van a következő réteg. De ennek ellenére tovább hámozom azt a fránya hagymát, mert tudni akarom, hogy mi van az egésznek a magjában.

További jó pont, hogy a Gordóként is remekelő rendező-forgatókönyvíró volt annyira okos (vagy annyira józan, a lényegen ez semmit sem változtat), hogy a férfi főszerepet nem magára, hanem a korábban már nemegyszer bizonyított kollégájára osztotta. Bateman kiválóan hozza Simon figuráját, akit minél közelebbről ismerünk meg, annál kiismerhetetlenebbnek látszik. A Robynt játszó Rebacca Hall-t szintén csak dicsérni lehet, őt már a Vicky Cristina Barcelona óta kedvelem.

Kezdődő szimpátiám ott váltott át lelkesedésbe, amikor kiderült, hogy Az ajándék nem, hogy nem rágja szájba a válaszokat, de valójában a film vége a néző kezében hagyja a befejezés értelmezését is. Ettől a thriller 110 percében felhalmozódott belső feszültség a csúcsot nem a nézőtéren éri el, és zuhan ezt követően a mélybe, hanem széles teret nyújt a saját értelmezéshez, és a vele járó lecsillapodáshoz.

Még egy dolog, ami a pozitív élményeimet erősítette: ez pedig a filmzene volt, amit Danny Bensi és Saunder Jurriaans szerzett. Róluk most hallottam először, de biztosra veszem, hogy még találkozni fogunk a nevükkel.

Hogy ne csak dicsérjek: a végeredmény mindezek mellett nem tökéletes. A vászon előtt izgulva a kétharmadánál jöttem rá, hogyan lehetett volna a kialakult szituációt pár perc alatt rövidre zárni. Két perccel később azonban beugrott, hogy a történet viszont nem a válságmenedzselésről szól, hanem egy parabolával ülök szemben, így elhessegettem a gondolatot. Volt egy második kósza benyomásom is a zárlat előtti percekről, amiről úgy véltem, hogy a valós életben nem történhetett volna meg, de ezt már rutinosan űztem az agyam hátsó fertályába.

Nem tudom, mekkora sikerre számíthat világszerte a mű: a potenciál megvan benne, ugyanis – bármennyire is elcsépelt a szófordulat – kortól, nemtől és társadalmi helyzettől függetlenül szinte mindenki számára van mondanivalója. Vagy, hogy igazán giccsesen fogalmazzak, Az ajándék mindenki számára igazi, jól megválasztott ajándékká válhat: azoknak is tetszhet, akik csak egy jót akarnak izgulni, és azoknak is, akik nem félnek kinyitni a masnival átkötött dobozokat.

Kövess minket facebookon és twitteren!