kedvenc neurotikus, identitászavaros rendezőm londoni trilógiája után barcelonába vette az irányt, hogy a katalán főváros szívében tovább mesélhessen mindarról, amit saját ablaka előtt állva a világról tapasztal. a ködös albion nyitófilmje, a zseniális match point témájában egészen a francia realizmusig nyúlt vissza, és főhőse gátlástalan törtétését példázta a társadalmi ranglétrán. a középső scoop csak egy bugyuta "szalvétamozi" volt, ám hugh jackman önfeledt és pontos játéka valamennyire szerethetővé tette az alapanyagot. a záródarabként funkcionáló cassandra's dreamben szerencsére újfent egy szikár, komor drámát, egy klasszikus értelemben vett sorstragédiát kaptunk. a főszereplő testvérpár (ewan mcgregor, colin farrell) ugyan élt a felkínálkozó kiugrási lehetőséggel, de tettük következményeit már képtelenek voltak feldolgozni. bizonyos szempontból a match point problematikájának továbbgondolását láthattuk viszont, ám az erkölcsi dilemma praktikusan két ellentétes személyiségben öltött alakot.

allen aktuális műve, a vicky cristina barcelona témájában ugyan visszatér a gyökerekhez, a megvalósítás azonban annyira friss és könnyed, hogy nem válik a klasszikus négyes (annie hall, manhattan, hannah and her sisters, husbands and wives) unalmas parafrázisává. újfent az emberi kapcsolatok mibenlétét és dinamikáját boncolgatja, és hanyag eleganciával teszi fel a már sokszor feszegetett kérdéseket, melyek súly- és nézőpontjai a történet kibomlása folyamán újabb kérdőjeleket generálva átalakulnak. mert kérdezni mindig érdemes.

az operatőr a meleg tónusú képei kiválóan festik le a katalán tájba csomagolt mediterrán hőséget, és mindazt a szenvedélyt, ami a rendezőt még 70 évesen is annyira lenyűgözte. filmje szerves részévé válnak a  jellegzetes spanyol helyszínek, antonio gaudí és a klasszikus gitár, mert az általuk festett hangulattal lehetősége nyílik, hogy a női lélek egyik legizgalmasabb dilemmáját körüljárja. kit érdemes választani: a céltudatos, unalmas, biztonságot nyújtó üzletembert, vagy a nyilvánvalóan szenvedést okozó, de elementáris érzelmeket gerjesztő művészt? mennyire törvényszerű, hogy az egyik aspektus élből kizárja a másikat?

a film 2 fő női karaktere (rebecca hall, scarlett johansson) habitusban, temperamentumban, viselkedésben mintha az érem két oldala lenne: a céltudatos, nyugodt, kiegyensúlyozottságra és biztonságra vágyó barna, és a céltalan, művészlelkületű, bizonytalan szőke, aki együl azt tudja, mit nem szeretne az élettől. bár mindketten sztereotípiát testesítenek meg, a remekül megírt dialógusoknak köszönhetően esendő emberekké válnak. a bonyodalmat javier bardem feltűnése okozza, aki egyértelműen a film legjobb választása. jelenléte annyira erős és szuggesztív, hogy kis híján lángra lobban tőle a vászon. az általa intézett szókimondóan pimasz meghívásra a nők eleinte tökéletesen kiszámíthatóan reagálnak, ám a kezdeti felületesség, a klisék az erős forgatókönyvnek köszönhetően eltűnnek, átadva helyüket az említett problematikának. a kialakuló érzelmi sokszögben mindenki érzelmi hullámvasútba ül, a fellépő bizonytalanság pedig lehetővé teszi, hogy a karakterek árnyékot növesszenek. bardem újfent brillírozik: az ízig-vérig maszkulin férfiból érzékeny és sebezhető férjet kreál, aki még mindig halálosan szerelmes volt feleségébe. a film első komolyabb hibája talán az, hogy egy idő után a szertefutó szálak miatt a kapcsolatábrázolás aszimmetrikussá válik: jóval többet kapunk az árral sodródó scarlett johanssonból, mint a vívódó rebecca hallból, pedig az ő dilemmája a film egyik vezérmotívuma.
a játékidő felénél a szerelmi háromszög a férfi emlegetett feleségével (penelopé cruz) egészül ki, akinek eltúlzott szerepében ironikusan ott lobog a női nem összes vadsága és kreativitása. allen legnagyobb erénye, hogy a kialakuló alapvetően képtelen és extrém szituáció mégsem hagyja el a természetesség medrét. kapcsolatuk a közös vonzalom és konstruktivizmus ellenére végtelenül törékeny, keletkezése pillanatában halálra van ítélve. almodóvár üdvöskéje viszont annak rendje és módja szerint tündököl, hol angolul, hol spanyolul kiabál és frusztráltsággal átitatott jelenetei minden percét elvarázsolja. meg lennék lepve, ha az akadémia nem honorálná őt egy újabb jelöléssel a "best actress in a supporting role" kategóriában.

ugyan allen fizikailag nem szerepel a filmben, még így is lépten-nyomon belebotlunk a jelenlétébe. minden szereplő néhány jól irányzott mondat erejéig szócsővé válik, sőt, még a 'neurotikus' szó is elhangzik a műben. a színészvezetés hibátlan, a konklúzióról pedig süt, hogy ezt csak ő volt képes így megvalósítani: 100 percben csak kérdezett, és kérdezett, ami pedig a válaszokat illeti, nos, végül egy fintorral az arcán megvonta a vállát. mert nincs válasz, nincs konzekvencia, és ez a változást és értelmet megkérdőjelező pesszimizmus, ami valójában csak egy tapasztalt férfi realista megközelítése, felteszi a pontot az i-re.