Nyikolaj vízparti házára szemet vetett a polgármester, aki minden eszközt bevet annak érdekében, hogy rátegye a kezét az ingatlanra, és úgy tűnik, Nyikolajnak esélye sincs a hatalmasok játékában: talán csak régi barátja, a Moszkvából érkezett Dimitri segíthet, aki nem csupán dörzsölt ügyvéd, de némi terhelő bizonyítékkal is rendelkezik a polgármesterrel szemben. Azonban hamarosan olyan titkok kerülnek felszínre, melyek nem csupán az ügyet, de Nyikolaj és Dimitri kapcsolatát is átértékelik.
Tulajdonképpen örülök, hogy csak a Cirkóból kibotorkálva, a dolgoknak kissé utánanézve tudatosult bennem, hogy A visszatérés rendezőjének új filmjének szavaztam bizalmat, ugyanis félő, hogy a jó tíz évvel ezelőtt körbedicsért, általam nem túlzottan kedvelt darabra visszagondolva meglehetős előítélettel viseltettem volna a Leviatán iránt: az orosz nihilt vártam volna visszaköszönni, és azt is láttam volna meg benne.
Pedig uram atyám, mennyi minden van ebben a filmben! Igen, ott van a ritkás végtelenség fojtogató érzete is: a plakáton is feltűnő bálnacsontváz, amely mintha évmilliók óta ott heverne a parton a hullámok által megviselt sziklák gyűrűjében azt sugallva, hogy milyen jelentéktelen kis semmiség ez az önpusztító jelenség, ami embernek nevezi magát. Mennyire nevetséges ez a görcsös ragaszkodás a tulajdonhoz, a hatalomért, birtoklásért folytatott torzsalkodás, a felsőbb hatalomba vagy a család hagymázas egységébe vetett hit, meg az elfuserált élet kapcsán érzett öngyilkos melankólia.
Andrej Zvjangicev filmjében minden szent érték, minden veszélyes topik kap egy zsibbasztó pofont, épp ezért elképesztő, már-már csodával határos teljesítmény, hogy pont abban az országban születhetett meg ez a film, amely az utóbbi években módszeresen visszatért a diktatúrához.
Látod az embert: a régi, talán már nem is létező jogokba kapaszkodó Nyikolajt, az önmagát teljesen feladó, boldogtalanul kifakuló feleségét, a tényekbe kapaszkodó, hittel, hatalommal szemben tehetetlen ügyvédet, meg a polgármestert, aki egy szent cél elérése érdekében velejéig romlottá vált, vagy talán csak eme cél elérésével akarja visszavásárolni lelkét.
Látod a környező világot: a rothadó életteret (valahol északon vagyunk, egy tengerparti városban ronda panelházak között), ahol a halott múlt csontvázait nem temeti el senki (a kikötőben ott mállanak a partra vetett hajók hullái). Szinte várnád, hogy az egészet lenyelje egy óriási szörny, mi több, igazából már el is nyelte valami néma nyomás, amely élve emészt fel mindent.
Látod a korrupciót, a szenvtelenséget, Istent, mint eszközt, a politikát, mint játékot - mint a film egyik leghumorosabb jelenetében (mert istenuccse, ebben a színjátékban még humornak is van helye) néhány barát elvonul a pusztába piknikezni, és letűnt politikusok képére lövöldözni, miközben ők is tudják, hogy valójában ők a céltáblák, akik kipipálásáért - megnyeréséért, eltávolításáért - jutalom jár.
A film hagy időt a látottak emésztésére, illetve csak hagyna, ha a légkörét nem járná át a feszültség, amely konstans görcsbe rántja a gyomrot. Mert látod benne magadat is - a saját életedet, életteredet, a téged fenyegető árnyakat, és szinte várod, hogy megtörténjen végre az a tragédia, melynek kíméletlen előszele már az első percekben barázdákat rajzol az elnyűtt arcokra, melynek haltól, füsttől és alkoholtól bűzlő mementói lassú haláltáncot járnak veled. A megoldás mégis letaglózó, elkeserítő és felháborító: felnyitja a szemet, hogy aztán homokot szórjon bele. Majd lát helyetted Isten.
Kövess minket facebookon és twitteren!