A II. világháború idején Alan Turing (Benedict Cumberbatch), a különc matematikus segített megfejteni az Enigmát, a nácik által használt, feltörhetetlennek tartott üzenettitkosító berendezés kódrendszerét, és a történészek szerint ezzel két évvel rövidítette meg a háborút. Mivel az akció rejtve maradt, ezért elismerés helyett kirekesztettség és nyilvános megszégyenítés volt a jussa (mivel bizonyítottá vált a homoszexualitása), melyet csak tavaly, halála után bő 70 évvel vontak vissza. A Kódjátszma az ő története.

Tulajdonképpen csak a legekben lehet beszélni a Kódjátszmáról. A film hátterében álló The Weinstein Company igazi Oscar-gépezet, és nem mellesleg nagyon értenek ahhoz, hogy gyártsanak minél szélesebb körben eladható, ugyanakkor élvezetes, érzelmes és értelmes filmeket: felnőtt szórakozást. És ennek egyik legékesebb példája a Kódjátszma, amely a LEGjobb alapanyagból dolgozik, a LEGizgalmasabb újoncok és a LEGprofibb veteránok közreműködésével, a LEGjobban bevált recept alapján.

Történelem. Kirekesztettség. (Megkésett) rehabilitáció. Ezek mind-mind hálás témák, ha eljő a díjszezon, ellenben nagyon kevesek vannak, akik képesek mindezt egyetlen történetbe sűríteni, ráadásul úgy, hogy az ne legyen izzadságszagú. Igaz, esetenként a Kódjátszma is erőlködik - például az amúgy igen nagyszerű Charles Dance által eljátszott, egydimenziósra lefaragott Denniston parancsnok személyében, akinek csupán egyetlen célja van, hogy kiebrudálja Turingot a kódfejtők közül, azaz még ott is konfliktust teremtsen, ahol nincs is -, de alapvetően kecsesen, elegánsan és konstans minőséget szállítva tárja fel a XX. század egyik legnagyobb meg-nem-énekelt hősének életét.

A Fejvadászokkal nemzetközi elismertséget szerző Morten Tyldum és kvázi újoncnak számító forgatókönyvírója, Graham Moore remek érzékkel adagolja a múltat (Turing szexuális öntudatra ébredését, illetve a rejtvények iránti elkötelezettségének kialakulását), a jelent (a kódfejtés izgalmas mozzanatait), valamint a jövőt (a feledésbe merült professzor meghurcolását): az idősíkok gyönyörűen simulnak egymásba, hogy végül mindhárom egy-egy érzelmi csúcspontban teljesedjen ki. Iskolapéldáját láthatjuk itt a feszültségteremtésnek.

És talán ez a film egyetlen igazi problémája is: hogy egyszer sem lép le az ösvényről, karaktereit nem árnyalja, tetteiket mindig megindokolja, az eseményeket pedig magától értetődővé teszi, és néha nem rest olyan nagy Oscar-vadász filmektől kölcsönözni, mint a Holt Költők Társasága vagy az Egy csodálatos elme, melyekről pont díjéhes hozzáállásuk miatt oszlik meg a közvélemény.

Még szerencse, hogy a Kódjátszma mindkét filmnél jobb, részben fanyar, angolosan szikár, univerzálisan szellemes humorának, részben remekül megszerkesztett dialógusainak, no meg szuper színészgárdájának (Mark Strong, Matthew Goode, Rory Kinnear et al - és Keira Knightley ekézéséről is le kéne már szokni) köszönhetően, akik közül természetesen kimagaslik Benedict Cumberbatch is, aki - ha hunyorítunk - tulajdonképpen Sherlock kevésbé nárcisztikus változatát hozza, mégis karrierjének eddigi legteljesebb alakítását nyújtja, főleg azokban a pillanatokban, mikor matematikai alapokon nyugvó, az erőszakot helyén kezelő világa összeomlani látszik. Ezek azok a percek, melyekben a film is hihetetlenül erős, míg máskor szimplán csak jó.

Kövess minket facebookon és twitteren!