- SPOILERMENTES -

Bolygónk és vele együtt az emberiség is haldoklik. A földalatti szervezetté töpörödött NASA azonban nem hajlandó elfogadni a véget, és egy olyan programon dolgozik, amellyel talán megmenthetők leszünk. Cooper (Matthew McConaughey), a tapasztalt pilótával az élen tudósokból álló csapat indul a Szaturnusz mellett talált féregjárat irányába, hogy azon átlépve új, lakható világok után kutasson. Az utazás nem csupán vakmerő, hisz nem látják, mi van előttük, de önfeláldozó is, hisz mindent és mindenkit hátrahagynak. Mindazt, ami fontos, mindazért, ami fontos.

Mint oly sokan közülünk, Christopher Nolan is Spielberg filmjein nőtt fel. Azokon, melyek amellett, hogy a szórakoztatás szolgálatában álltak, az érzékszervek és a tudat előtt is szélesre tárták a kaput. A Cápa, a Harmadik típusú találkozások vagy az E.T. olyan, egytől egyig más és más zsánert képviselő produkciók voltak, melyek a filmvászon előtt egyesítették a családot - rémületben, izgalomban, könnyben. A Csillagok között ezt az érát kívánja megidézni, vagyis inkább áthelyezni a jelenbe. És hogy a fogadtatás egyelőre vegyes, az nem feltétlenül a film botlásainak érdeme, hanem leginkább a mi cinizmusunké.

Azt vettem észre, hogy a modern világ kulturális befogadókészsége totálisan szétvált: a filmek vagy csak tisztára lúgozott, fekete-fehér élménykockák, vagy pedig savtól, gúnytól maró, girbe-gurba tükröket lóbáló, kultuszbélyeget magukon hordozó üzenetmozik, pöröly módjára lesújtó drámák lehetnek, és ugyan mindkét oldalt tudom értékelni, a kettő közötti, egyre hatalmasabb területre már csak kevesen merészkednek. Egyre ritkábbak azok a filmek, melyek üzennek ugyan, de naivan, és szórakoztatnak, de nem tompán. A Csillagok között ilyen film. Egyszerre bátor és büszke, bonyolult és... butuska. Messzemenőkig megbocsáthatóan. A feltárt titok, a kapcsolat és az összekötőkapocs túllép a kiadós tudományos körítésen, túllép a valóságon, és egyetlen egyszerű érzéssé áll össze, amely vagy kiváltja benned a katarzist, vagy nem.

Elnézést a ködgépért, de tiszteletben tartom Nolanék taktikáját, amely egyenesívű, családközpontú filmet ígér, közben pedig titkokat - figurákat, helyszíneket - rejt el, hogy a felfedezés legalább annyira legyen a tiéd, mint Cooperé.

Meg persze Nolané, a Csillagok között ugyanis - spielbergi értékek ide vagy oda - ízig-vérig az ő filmje. Az ötletadó Kip Thorne volt, az elméleti fizika elismert professzoráé (aki egyébként közreműködött a Kapcsolat című rokonfilmen is), melyből eleinte Spielberg tervezett filmet forgatni, méghozzá Jonathan Nolan forgatókönyvíró - Christopher öccse - közreműködésével. Aztán mikor az idősebbik Nolan átvette a stafétabotot, a filmet is a sajátjává tette. Ezúttal is fogott egy egyszerű képletet - a Mementóban megismert fordított narratívát, a szuperhőstörténetek "jó oldal/rossz oldal" alaptézisét vagy egy múltbéli tragédián gyötrődő elme megváltását -, és világot épített rá: izgalmasat, gazdagat, bizonyos szempontból talán rideget, más szempontból viszont túlságosan szentimentálisat, de minden tekintetben újszerűt, melyet szédítő érzés bebarangolni.

A Csillagok között alaptétele egy apa felelőssége, amivel a gyerekeinek tartozik. Ez indítja el Coopert is azon az úton, melyben az emberiség bölcsőjét - és saját utódjait - hátrahagyva megtalálja azt a helyet, ahol biztonságban lehetnek. Megtalálja a jövőt. 

Nolanék rengeteg szakértővel értekeztek, és nem csupán a tényleges fizika (és a Föld pusztulását tekintve a biológia) professzoraival beszéltek, hogy az utazás körülményei a lehető legjobban tükrözzék a közeljövő eredményeit (miből talán csak a cselekmény részét képező mélyalvás lóg ki), illetve a világmindenség kikezdhetetlen törvényeit, de mélyére merültek a teoretikus fizikának is: a relativitásnak, a tér-idő folytonosságának, olyan dolgoknak, melyeket a filmvásznon eddig kizárólag szalmakazal hajú, őrült tekintetű tudósok szajkóztak kizárólag szélsőségek formájában. Abszolút laikusként a Csillagok között esetében is nehéz megítélnem, hol végződik a tudomány, és hol kezdődik a fantasztikum, de hogy érezd a történések súlyát, elengedhetetlen, hogy papíron ne csak karikatúrák, de gondolatok, eszmék és hát képletek is legyenek.

És a történéseknek nem csupán a gravitáció szerepének folyamatos hangsúlyozása miatt van súlya. A döntések, a tettek nyomását végig ott érezheted a válladon, mert miközben Cooper és a tudósok odafent keresik a kiutat, addig láthatod, ahogy a Föld sorvad, no nem öncélú látványelemek, emmerichi katasztrófaszcénák formájában, hanem a hátrahagyottak tekintetében, olyan utalásokban, melyek alapján arra a következtetésre juthatsz, hogy az emberiség nagyja tényleg megérett a pusztulásra, hogy talán az egész jövőkép csak illúzió. De ez az illúzió, melybe Cooperrel együtt te is görcsösen kapaszkodsz majd. Ettől feszült, ettől izgalmas a kaland.

De mint mondtam, a megoldás, amely egyszerre idézi meg a nagyokat (helló, 2001: Űrodüsszeia!) meg egy-két olyan egyszólamú sci-fit, melyek emléke már rég megfakult, szóval ez a megoldás nem biztos, hogy katartikus lesz, és a film első felét kísérő borzongás nálam is elmaradt, mégis, mikor kiléptem a novemberi napfénybe, kicsit másnak éreztem mind az időt, mind pedig a teret. És minden erénye mellett ez a film egyik legnagyobb kiválósága.

Kapcsolódó anyag:
Csillagok között a földre? - Spoileres kibeszélő

Kövess minket facebookon és twitteren!