Tegnap este végre valahára levetítették az utóbbi évek (de könnyen lehet, hogy az utóbbi ötven év) legjobban hype-olt Doctor Who-epizódját: a Tizenkettes (Peter Capaldi) belépőjét, amely a forgatókönyvírói keresztségben a Deep Breath (azaz "Nagy levegőt!") címet kapta. Ha éreztem is elégedettséget, amikor a majdnem különkiadás hosszúságú résznek vége lett, azt leginkább annak köszönhettem, hogy a január elseje óta őrizgetett gyanúm bizonyossággá érett. Hogy mi köze Steven Moffat két sorozatának egymáshoz?
Hát csak annyi, hogy Steven Moffat nagy visszatéréstörténetei (szám szerint legalábbis a The Empty Hearse meg ez) bizony nem a csodás, a már remélni sem mert viszontlátás öröméről szólnak, hanem az önazonosságáért küzdő hős kétségbeesésével, szorongásával terhesek. Szinte hallani véli a néző, ahogy csikorognak a közmondásos fogaskerekek a szereplők agyában: "Ha úgy csinálok, mintha... Ha magamra öltöm, megjátszom a szerepet, vajon az a nagybetűs valaki lehetek még, akinek a társaim tisztelnek és szeretnek? Akit elvárnak tőlem? Mit csináljunk? Ha mindent úgy teszünk, ahogy eddig szoktuk, vajon ő is ugyanazzá változik vissza, aki eddig szokott lenni?" Minden eltört, semmi sem működik. Semmi sem illeszkedik. Ritmustalan, szakadozott, kapkodó is, siet is. Egyenetlen, hol nagyszerű, hol borzasztó. Sajnos az epizód minősége is.
És még azt is megreszkírozom, hogy Moffat jó mesterember lévén maga is érzi, hogy hibádzik valami a kréta körül. Azért próbálja önreflexív metagesztusokkal palástolni ezt a strukturális bizonytalanságot. Sherlock, az értelmi szerző az ugrás három különböző verziójával kituszkolja Watsont a megbízhatatlan elbeszélő hagyományos helyéről, emitt pedig az aktuális ellenfelet mintha csak magáról a forgatókönyvíróról mintázták volna. Mintha csak a megérdemelten dicsért Best of Moffat részek végigkannibalizálása, új kontextusba helyezése volna hivatott új életet lehelni a karakterbe is, a történetbe is. (Jól hallottam, hogy a Doktor Burke-öt és Hare-t emlegette?)
Talán jószívűbbnek kéne lennem, de a heti gonosz történetének végkifejlete tükrében körülbelül annyira találtam sikeresnek ezt a stratégiát, mint az említett két skót úriember "feltámasztó" munkásságáét. Meg aztán ez a heti gonosz ugyanúgy szorult a háttérbe a főhős és a segítők személyes vívódása mögött, mint a Sherlock harmadik évadjában. A hasonlóságok ott folytatódnak, hogy szintén az epizód utolsó pár perce vezeti be a hisztérikusan eltúlzott (és hihetőleg átívelő sztorijú) főgonoszt.
És ott végződnek, hogy Moffat a Doktor új tizenkettes szériájának voltaképpen reboot történetét (zicher, ami biztos) teletűzdelte a Doyle-féle Sherlock Holmes-ra tett miriád utalással. Madame Vastra, a viktoriánus, szilurián detektív, aki leszbikus, sőt fajok közötti házasságban él Jennyvel, most már oly mértékben emlékeztet Holmes-ra (és Sherlockra), hogy a következtetést, ugyan mit gondolhat Moffat a világirodalom egyik leghíresebb barátságáról, inkább ki-ki fantáziájára bízom.
Meg aztán... tudom én, hogy a Doctor Who-t soha nem a számítógéppel animált trükkökért szerettük (tévésorozat ez, nem a Peter Jackson-féle Tolkien-adaptációk), de gyerekek, ez a CGI rettenetes volt. Wheatley rendezői kézjegye akkor már inkább a belsők bevilágításában, a beállításokban, a fényképezésben mutatkozott meg (Transzba illő színek! Elmosódó, mintha csak antik lencsén át felvett tömegjelenetek!).
Mielőtt azonban velem együtt csalódottan kaszálnátok az új évadot, hadd tegyem hozzá gyorsan, hogy Moffaték szerencsére ezúttal is megfogták az isten lábát a színészválasztással. Clara, éppen Clara, akit ez a rész rendesen meggyötör, két langyos évad után megmutathatja, hogy tud is valamit. De a Doktor! Capaldi nem egyszerűen skót (bármekkora gyönyörűséggel aknázta is ki a szintén skót Moffat a színész nemzetiségét), hanem érdes, öreges, fiatalos, szokatlan, mindenhonnan kilóg. Konfliktusos, nehéz természetű is, ám egyúttal emberien gyengéd, együtt érző, a társa érzéseit fürkésző is. Nehezen tudom elfelejteni, ahogy a heti gonosszal közös utolsó jelenetének záróképében nézett velem farkasszemet.
Nem szívesen mondom, de ez most csak két csillag. Viszont maradok és reménykedek. Az esetleges későbbi fejleményekkel kapcsolatos spekulációim lejjebb következnek (a SPOILER!-re érzékenyek most ugorjanak a kommentekhez).
Missy nem más, mint a Mistress, vagyis a Mester női regenerációja (ha már ezt a Doktornál hiába kérték sokan). Ám még ennél is ígéretesebb, hogy a Doktor morfondírozása, miszerint vajon honnan szedhette, gyűjthette össze ezt a mostani arcát, azt engedi sejtetni (különösen a rész önreflexív sztorijának fényében), hogy Moffat talán mégis szeretné feloldani azt a sorozat történetében ugyan nem egyedülálló ellentmondást, hogy egy későbbi Doktor hogyan szerepelhetett korábban mellékszereplőként (Caeciliusra tessék gondolni a Fires of Pompeiiből, illetve Frobisherre a Torchwoodból). Mmm.
Kövess minket facebookon és twitteren!