"Figyeljék a kezem, mert csalok!" Elismerem: utoljára A tökéletes trükkben láttam bűvészt, amikor is az elképzelt közönséggel együtt próbáltam kifigyelni, vajon mi lehet a titok nyitja. De hiszen kiterítette az összes lapját, nem? No persze, nemcsak a fiktív, hanem az igazi bűvészek is tudni szokták azt az egyet, hogy a színpadon, a teátrális, csalfa színek és fények közepette előadott titok nyitja csak addig érdekes igazán, amíg meg nem látjuk a maga valójában, a nappal kiábrándító tárgyilagosságában. Hanem van-e olyan bűvész, aki nemcsak az üres tenyere felmutatásával ingerli a kíváncsi közönséget ("csak tessék, tessék, láthatják, hogy nincs semmi az ingujjamban"), hanem a sikeres kártyatrükk után még ad is egy fricskát a fejünkre, és a szemünkbe vigyorog: "te kis buta, hát tényleg azt hitted, hogy majd megmondom?"
Arra azért nem panaszkodhatom, hogy ne figyelmeztettek volna idejekorán. Ha a Mark Gatiss által Sherlock szájába adott mondatra, amely bizony furcsán veszi ki magát egy öngyilkos búcsúlevelében ("It's a trick, John. It's just a magic trick."), még nem is kaptam volna fel a fejem, a második perc táján megérkezett Derren Brown, akire a BBC egyszer már megpróbálta rákenni a TARDIS és a Doktor megjelenését, és személyesen hipnotizálta Johnt. Nem egész két év türelmetlen várakozás, körömrágás, az internetet elárasztó vadabbnál vadabb teóriák, a folytatásra makacsul áhítozó rajongók graffitijei, plakátjai, rajzai, egyre meredekebb fanfictionjei után...
... nem csoda, hogy Moffat és Gatiss meghátrált és műfajt váltott. Elvégre is, van-e az a válasz (az életre, a világmindenségre, meg mindenre), ami felérhet a 21. századi Holmes szinte emberfeletti megfigyelőképességét utánozni próbáló millió néző generálta több éves hype-pal? Vagy van-e olyan megoldás, amire ne lehetne ráfogni, hogy nem valamelyik rajongói fórumról nyúlta le a forgatókönyvíró? Így hát két, a párkapcsolati, a vígjátéki és a bűnügyi elemeket csaknem hibátlanul egyensúlyozó évad után, amikor a készítők maguk sem akartak hinni a szemüknek meg a nézettségi statisztikáknak, eljött a nap, amikor a sorozat, mint az egyszeri magányos, különc, okos fiú, ráébred, hogy többet ér (mutatis mutandis) a lányoknál ésszel, mint erővel. És nem is habozik a frissen megszerzett magabiztosságát a félve vágyott másikkal szembe fordítani.
Megfejtést követeltetek, rajongók? Nesztek, kaptok egyből hármat is. Sőt, viszontláthatjátok magatokat is a képernyőn! Mint tudjuk, Conan Doyle úgy írta meg Watson karakterét, hogy ő legyen az olvasó mankója, a görög drámai kórus, aki az átlagember szemszögéből teszi emészthetőbbé Holmes excentrikus személyiségét. Martin Freeman, akiről Tim, Arthur Dent, és igen, Bilbo Baggins eljátszása után bizton állítható, hogy gyakorlatilag belebetonozta magát a szeretnivaló brit nyárspolgár sótlan szerepébe, az elmúlt két évad során megbízhatóan és élvezetesen szállította a hol értetlenkedő, hol döbbent, de alapjában véve lenyűgözött átlagnéző kommentárját Sherlock autisztikus megnyilvánulásaihoz. És mégis, két év után van-e olyan rajongó, aki most tiszta szívből egyet tudna érteni Johnnal: "I don't care how you did it. I want to know why"?
Szóval, kedves néző, te vagy a bűntudatba enyhén belezavarodott Anderson, és te vagy a kissé duci gót lány is. Meg a többiek a rajongói klubból, akik minden részletre kiterjedő, kifinomult terveket agyaltatok ki a szabadidőtökben, és novellákat gépeltetek össze Sherlock/Molly, Sherlock/John, Sherlock/Moriarty, ments isten, Sherlock/Mycroft szerelméről. És a forgatókönyvíró, miután másfél óra alatt megfejtésről megfejtésre lejjebb vitte a nézői elvárásokat, Sherlockkal mondatja ki végül a személyesen neked szánt üzenetet: ne akard tudni, ez az én show-m, az én bűvésztrükköm. Hiszen én vagyok Sherlock Holmes.
Az ebből adódó párhuzamot a Doctor Who narratív dinamikájával (az emberfeletti, sőt néha embertelen Doktor, aki újra meg újra izgalmas veszélyekbe sodorja az őt humanizálni igyekvő emberbarátját) nyilván nem a puszta véletlen szülte, és azt a tényt is, hogy mind a hat eddigi epizóddal szöges ellentétben a The Empty Hearse egészen a legutolsó jelenetig egyetlen, a sorozat és a sztárjainak a valóság jupiterlámpái alatt elfoglalt helyére reflektáló metapoén, könnyen össze lehetne vetni a Moffat-Gatiss duó másik sorozatának alakulásával. (Metapoén? Nini, hát az meg Martin élettársa! Ők meg Benedict szülei!) Viszont a Sherlock nem családi sci-fi-sorozat, ahol a szabály az, hogy nincs szabály. Más szavakkal, a műfajváltásnak következményei vannak, amelyeket sok, idáig töretlenül lelkes néző úgy is értelmezhet, hogy a sorozat most megugrotta a cápát. Nem is hibáztatom őket, hiszen ki akarna részt venni egy olyan bűvészmutatványban, amelynek a végéről hiányzik a jutalom?
Cserébe pedig kapunk valami egészen mást. John dühös kérdésével, amely egyenesen a kettejük közti barátságot vonja kétségbe, a hangsúly a cselekményről a karakterekre terelődött - ami bűnügyi sorozat esetében (a szintén brit Broadchurch és Southcliffe idei kísérletezései dacára) legalábbis szokatlan. A végeredmény az előbb említett két sorozattal ellentétben nem szívszorító drámát jelent, hanem bő kézzel kiporciózott repetát abból a pezsgő komédiából, ami az első két évad tulajdonképpen tökéletes műfaji egyvelegének egyik legfőbb hozzávalója volt. Freeman meggyőző erővel kelti életre a magát becsapva érző jó doktor első haragját, de még ezek a feszült percek is észrevétlenül fordulnak át szórakoztató vígjátékba, ahol megcsodálhatjuk a kaméleonarcú Cumberbatch legjobb francia akcentusát. Ó, és a többi belső poén!
Másfelől viszont... másfelől viszont messzebb nem is kerülhettünk volna a The Reichenbach Fall komolyságától. És igen, sajnos ez az első Sherlock-rész, ahol az egyik brit népünnepből, a modern brit történelem egyik leghírhedtebb sztorijából és egy 2006-os brit filmből (vagy a képregényből, ki tudja?) kiollózott és bicskanyitogató egyszerűséggel megoldott (?) cselekmény csak arra való, hogy a karaktereket összehozza. "It adds insult to injury", hogy mivel így a szigetországi közönség számára azonnal felismerhető toposzokat használ fel, nem is árul zsákbamacskát. Ja, és ez az első Sherlock-rész, ahol a (súlytalan) cselekmény szálai a levegőben lógva maradnak. Még egy közös vonás a Doktorral, aki szégyentelenül szokta azt válaszolni az útitársak ijedt kérdésére, hogy "nem tudom"? Vagy csak az új főellenség ügyetlen próbálkozásait láttuk arra, hogy lemásolja Moriarty mesterien simára csiszolt bűneseteit? Talán vasárnap este megtudjuk.