Itt van nekünk Bonnie és Clyde. Boniésklájd. Bonnie and Clyde. A mítosz, a legenda, a forradalmár, '68-as, "Occupy"-os Trisztán és Izolda, aki dobtáras gépfegyverrel szállnak szembe a mindenkori hatalommal: az élő, nem vegetáló ember egyetlen tulajdonává, a szabadsággá, kreativitássá, meg nem alkuvássá szublimált nagybetűs Szerelem oldalán. Egészen addig, amíg két angol komikus (Alice Lowe és Steve Oram) le nem rángatja őket a földre, Yorkshire-be. A kamera túloldalán Ben Wheatley állt, a pénzt a Haláli hullák hajnala (Shaun of the Dead) producerei osztották. Nem rossz, nem rossz.
Ha jól oda akarnék mondogatni, azt írnám, nagyjából ennyiben össze is foglalható, mit tud a film. Csakhogy a Vérturisták szerencsére van olyan jó, hogy szókátránynál többet érdemeljen. A forgatókönyvírók (a két főszereplő, plusz Wheatley-né, Amy Jump) sasszemmel látták meg a gyilkos szerelmespár ikonján a repedéseket, és kéjes örömmel szedték darabokra az egészet. A végeredmény? A tizenkettő-egy-tucat, egymáshoz szürkült házasságok kíméletlen paródiája (miközben a párocska körül hullanak a gyanútlan ismerősök, mint a legyek). Kínos, roppant kínos.
Már csak azért is, mert Wheatley tökéletes érzékkel találta meg a módját, hogyan alkimizálható át a horror fekete vígjátékká, méghozzá úgy, hogy közben azért két nevetés közt az őszinte sokktól maradjon tátva a szánk. Annak idején azon kevesek közé tartoztam, akik nem féltek bevallani, hogy szerették a Pain & Gaint, de bizony itt válik el a... Wheatley a Baytől. No, nemcsak azért, mert emitt az akcentusokban is tetten érhető osztályellentét felel meg az amerikai álom agyatlan hajkurászásának, és a sikertelenség felett érzett frusztrációnak. (Van még olyan ország, ahol egy világsztárrá emelkedett színész csak azért kapja rendszeresen az ívet, mert a szülei public schoolba találták íratni?)
Először is, az alkotók tettek róla, hogy legalábbis az út elején, szívből rokonszenvezzünk ezzel a két szerencsétlennel. (Vagy legalább megszánjuk őket.) Igaz is, hiszen adná a fejét normális, boldog ember efféle, a társadalom összes normáját szembeköpő, hollywoodi road movie-s gesztusra? Szóval így rétegződik az instant vicces zsánerparódiára a pszichológia, ami másnap reggel is elgondolkoztat. De ne rohanjunk előre. Az út "erotikus odisszeának" indult (nem én találtam ki, tessék megnézni a filmet!).
Tina, a vidéki kisvárosba ragadt középkorú nő: klasszikusan passzív-agresszív zsaroló anyját kénytelen pátyolgatni, és még a saját gyerekszobájában él. És utálja ezt az életet. (Az embernek az Augusztus Oklahomában Ivyje jutna az eszébe, ha ez a Tina nem lenne minden alapvető sütnivalója ellenére buta és valahogy burzsoá.) Hol máshol, mint a capoeiraórán találkozna Chrisszel, akit mintha csak David Brent Hivatalából szalajtottak volna? (Amolyan Gareth Keenan-szerű figurára gondolok. Ámbár lehet, hogy csak a Tainted Love filmzenébe applikálása zavart össze.) Chrisnek írói ambíciói is vannak, és most, hogy a rokon lelkek így egymásra találtak, világ körüli... azazhogy megye körüli körútra indulnak egy lakókocsival, a kispénzűbb (mert nem Spanyolországban nyaraló) brit nyugdíjasok nyomdokán. Mára a bányamúzeum van beütemezve, holnap a ceruzamúzeum a soros. "Erotikus odisszea", mondtam, nem?
Aztán az úton csak úgy megtörténnek Dolgok. És ha még csak annyi, hogy Chris írói ambícióit teátrálisan pukkasztja ki egy jól elhelyezett, következésképp nem öncélú kaki-pisi poén (Wheatley-Bay: 2-0)! A világ ellen lázadó "fiatalokról" kiderül, maguk sem tudják igazán, kik ők és mit is akarnak. Lehet, hogy sorozatgyilkosnak születtek? A tragikus irónia (illetve az önismeret teljes hiánya) vicces, az allúzió pedig szándékos: Stone filmjével ellentétben, ám annál realisztikusabban, a kapcsolatnak enyhén szólva nem tesz jót, hogy a szeretők menet közben fedezik fel a másik rossz oldalát. Emiatt akár nem szokványos romkomnak is felcímkézhetném az egészet, ha...
Ha a felszíni szerencsétlenkedés alatt bugyborékoló, ijesztően kétségbeesett valami (lelkiállapot? létállapot?) ki nem érdemelné neki a "fekete vígjáték" címkét, egyúttal pedig Wheatley-nek a harmadik pontot Bayjel szemben. Miután előbb kicsiholta belőlünk a Tina és Chris iránt érzett rokonszenvet/szánalmat, Wheatley rendre egy kicsivel tovább időzik el az áldozatok arcán, halálos sebein, mint az kényelmes lenne. (Bay már rég elvágott volna.) Mi meg éppúgy feszengünk, mint a Kill List alatt, csakhogy most vígjátékról lévén szó, a hangulatváltások nevetésben vezetik le a felgyűlt feszültséget. (Másik közös vonás még a pogány szál, ami vörös fonálként húzódik végig mindkét történeten. Ennyire érdekelné ez Wheatley-t?) A gyilkosságoknak van súlya. Fekete vígjáték ez, ahogy a nagy könyvben meg van írva.
És a párkapcsolatnak is van eleje, közepe, vége. Ben, nem tudom, hogy az ihletet a saját házasságodból merítetted-e, de a végkifejletért gratulálni szeretnék. Emberek, nem lövök le több poént. Tessék megnézni. (Ezt már mondtam egyszer, tudom, de ha egyszer ez a film tényleg vicces? És nem is üres kalória?)
Kövess minket facebookon és twitteren!