Három év telt el Chicago porig rombolása óta. A transformerek - autobotok, álcák egyaránt - tiltólistára kerültek, és az emberiséget olyannyira megviselte a háború, hogy a lányok barnábbak, a fiúk vagányabbak, az apák meg még "kétkezibbek" lettek, mint eddig, szóval Amerika még amerikaibbá vált, mint valaha. Ebben a csöppet sem idilli világban bukkan rá Cade Yeager (Mark Wahlberg), a szerelő-feltaláló a meglehetősen lepukkant Optimus fővezérre, és hamar rádöbben, hogy újdonsült felfedezésére elég sokaknak fáj a foga - Földön innen és túl egyaránt.

Állítólag új lapot nyitottak a Transformers-filmek történetében. Állítólag felnőttek. Mert most már nem egy fiatal srácon van a hangsúly, akinek az a legnagyobb problémája, hogy be tud-e csajozni, hanem egy felelősségteljes apán, aki egyedül neveli lányát, és a tönk szélén állva a puszta fennmaradásért küzd.

Baromság.

Yeagar egy felelőtlen, gyereklelkű mamlasz, akinek saját lánya pirít az orrára, hogy ebben a családban ő a felnőtt - az a lány, aki talán még a tundrán is forrónadrágot húzna, és akinek az az első mondata, hogy "mindjárt végre a sulinak, és jól lebarnulunk meg iszunk, juhú!*". Mindenkit papírból hajtogattak és mindenki ugyanazt a papírba hajtogatott bölcsességet hajtogatja (remek a szókincsem), és különben is, Mark Wahlberg is ugyanúgy nonononózik, mint a rendesen kiutált Shia LaBeouf.

De hát nem ez a lényeg, hanem a robotok, meg az ő "kis" torzsalkodásaik. Abból meg persze nincs hiány. A korábbi részek destrukciós rátáján nehéz túltenni, de Michael Bay nem is Michael Bay lenne, ha nem próbálná meg mégis: a világűr meglepő módon ezúttal kimarad a balhéból, ehelyett inkább időben sikerül kinyújtani az ellentéteket - a sztori évmilliókat megy vissza az időben, csak hogy valamilyen igen felületes módon megágyazzák az eseményeket a dinobotok számára, meg hogy a merchandising részlegnek is kijusson a jóból.

Rájuk viszont jó sokat kell várni (mármint a dinobotokra, nem a marketingesekre), a film ugyanis hosszú, a nettó játékideje is lazán megfejeli a két és fél órát, és ennyi idő alatt epikus méretű történeteket lehet szőni, és tény és való, hogy Ehren Kruger forgatókönyve több (földi és földönkívüli) szereplőt mozgat, mint amit eddig megszokhattál, a cselekmény mégis hihetetlenül esetleges, és teljesen alá van rendelve annak, hogy épp hol és kik csapjanak össze egymással. S mint ahogy az a korábbi epizódokat jellemezte, az alkotók ezúttal se nagyon veszik a fáradtságot arra, hogy bizonyos dolgokat megmagyarázzanak, és gyakorta hagyatkoznak a jó öreg véletlen kikezdhetetlen misztériumára. Így köt ki Yeager forrónacis lánya egy idegen űrhajón, vagy egy földönkívüli flinta Yeagar kezében (csak hogy szerencsétlen többet is tehessen puszta asszisztálásnál), és igen gyakran jön jól az is, hogy Yeagar forrónacis lányának pasija a Világ Legjobb Ralipilótája, aki rükvercben is képes égből potyogó hajók és kamionok között ellavírozni.

És azt se sok minden indokolja, hogy az utolsó felvonásra hirtelenjében mindenki Kínában találja magát, illetve dehogynem: Kína mára óriási tényezővé nőtte ki magát a hollywoodi filmek bevételét illetően, így minél több a kínai vonatkozás, annál több a zsozsó. Apropó zsozsó: az amerikai filmekben általában ügyelnek arra, hogy az itt-ott elhelyezett termékek ne szúrják ki az ember szemét, csak úgy, ügyesen, "szubtilisen" hassanak a pénztárcákra, de A kihalás korában helyenként olyan bántó reklámokkal lehet találkozni, amihez képest a Família Kft. maga a megtestesült profizmus.

A trükkökre általában nem lehet panasz, ahogy az elvárható, az ILM ezúttal is kitolta a határokat, viszont  így is sikerült becsúsznia egy-két bakinak: az előzetesekből is megismert unobtainium transformium animálása például megidézi a jó húsz évvel ezelőtti Amigás demoszcénát, a Vesztegzár és Optimus fővezér első csörtéjét övező téglalapalapú CGI-konfettit meg nem tudom, hogy lehetett jóváhagyni...

A film viszont összességében mégsem olyan szörnyű, mint a két korábbi rész: az offenzív viccelődés ezúttal kimarad a mixtúrából - nincsenek se idétlen kínaiak, se robot-herék, se retardált módjára viselkedő felnőttek -, mi több, akad egy-két igazán jól sikerült geg is - például a Rómeó és Júlia-törvényt általános derültség övezte -, és Stanley Tucci is humoros, szerethető figurát szállít, ám továbbra sem ez lesz az a film, amit sírodig idézgetsz majd, és tök jó lenne, ha Bay végre leszokna arról, hogy szereplőit még az akciójelenetek közepette is beszélteti, pedig azoknak még csendes pillanataik során sincs túl sok mondanivalójuk.

Kapcsolódó anyag:

Transformers - kritika
Transformers: A bukottak bosszúja - kritika
Transformers 3. - kritika

Kövess minket facebookon és twitteren!

*Az is lehet ám, hogy valamelyik barátnője mondta, ő pedig csak ujjongott: ezek a szöszi babák olyan egyformák...