Érdekesen alakul a DreamWorks Animation bizonyítványa: ami nem működött elsőre, az –nem meglepő módon– többedjére sem kapott kimondottan szárnya (rád célzok, Madagaszkár), amivel viszont magukra vonták a cinikusabbak figyelmét is, azt –némileg meglepő módon– képesek voltak a vonal fölött tartani: a Kung Fu Panda 2.-t azonban nem hálálta meg kellőképpen a közönség. Nem lehet, hogy az Így neveld a sárkányodat 2.-vel is előforduljék ugyanaz.
Mert ez a film tulajdonképpen nagy bravúr. Nagy becsben tartja elődjét azzal, ahogy az ott kialakult barátságot Hablaty és Fogatlan között ábrázolja, olyan igazi, srác-meg-a-kutyája-módon, miközben ezúttal is ügyesen, vagy még ügyesebben keveri bele a sárkány viselkedésébe a legnyilvánvalóbb háziállatok vonásait – és mégis saját egyéniséget kölcsönöz ezzel számára. A játékos, mókára kapható, tántoríthatatlan és hősies tűzokádó mellett sok-sok, a szivárvány összes színében pompázó, habókos kinézetű társa is tesz róla, hogy a SÁRKÁNY szó visszakerüljön a gyerekszobákba. És ez jó.
Ahogy jó az is, hogy egy ilyen hőst követhetünk nyomon, mint amilyen Hablaty. A vikingeknél szokott testalkathoz képest mondhatni satnya srác négy éve senkiből lett valaki, ezúttal pedig azt szeretné tudni, ki is ő, mivel úgy érzi, apja hiába ruházná rá büszkeséggel telve a vezetői szerepet, az nem neki való. Nem csoda: ő bizony békéltetné az újonnan feltűnő ellenséget, ahogy tette azt annak idején a sárkányokkal, és ez nem épp vikinges hozzáállás. Viszont ez indítja el egy olyan úton, ami gyökeres változásokat jelentő felfedezéshez vezet...
A film maga, ha nem is gyökeres, de szembetűnő változást egy bizonyos téren hoz: az animáció terén. Egy animációs filmnél ritkán térünk ki a számítógépek és technikusaik teljesítményére –nem úgy egy játékfilm mesterséges környezeteinél és CGI-szereplőinél–, márpedig az Így neveld a sárkányodat 2.-ben bemutatkozó új technológiát beharangozva nem túloztak: gesztusaik alapján ennyire emberinek, valódinak még nem nagyon érezhettünk animált figurákat, én mondom, és ahogy Hablaty és Astrid interakciói megvalósulnak, az megszégyenít nem egy hús-vér színészt, akik szerelmespárt alakítottak.
A látványvilág és a látványos világot benépesítő figurák gondosan kialakítottak; talán csak a főgonosz túl szimpla, de egye fene, a fő, hogy gonosz. A rajzfilmek avatott mestere, John Powell mennyei muzsikájával ezúttal is testközelbe hozza a Hibbant-szigetet a többi nagyívű helyszínnel együtt, és mindenekelőtt a felhők feletti-közötti sárkányröptöknek ad olyan aláfestést, hogy az ember a moziszékben ülve is kitárna karjait. Hamvas Dani eleven szinkronmunkája még szerethetőbbé, szimpatikusabbá teszi Hablatyot, sőt azt is megkockáztatom az eredeti hangsáv ismeretének hiányában, hogy jobban birtokában van a szükséges képességeknek egy ilyen figura tolmácsolásához, mint Jay Baruchel. És ami a leglényegesebb: a csodás, a szívmelengető, a torokszorító mind-mind sorba állnak, hogy kérjenek maguknak egy-két jelenetet, amit büszkén jellemezhetnek – ez az, ami az Így neveld a sárkányodat 2.-t nagy hódítóvá teszi rajzfilmes berkekben.
Ezek után feltétlenül meg kell énekelni Dean DeBlois író-rendezőt: egymaga jegyzi a forgatókönyvet (az elsőn hárman dolgoztak) és a direktori székre is csak az ő neve volt felírva (az elsőt ketten dirigálták). Ez a harmadik filmje, az előző kettőt a legjobb animációs film Oscarjára jelölték (érdekes módon a Lilo és Stitch - A csillagkutyánál ő nem, csak Chris Sanders szerepelt a nomináltak között), és kétségünk se lehet afelől, hogy behúzza a harmadikat is.
Bízva abban, hogy a filmhez hasonlóan én is csak minimális mértékben tűntem önismétlőnek négy évvel ezelőtti önmagamhoz képest, és hogy a két év múlva érkező harmadik részről is fellelkesülten távozok majd, azzal zárnám: így kezeld a franchise-odat.