Épp a héten készülök új számítógépet venni; elég az hozzá, hogy 2006 után kiadott PC-játékokat már meg sem próbáltam telepíteni a mostanira. És ha még azt is elárulom, hogy okostelefon hiányában az internetet használni csak otthon vagy a munkahelyemen szoktam (és a köztes időt jobbára olvasással ütöm el, a klasszikus, két ujjal lapozható fajta könyvekkel), akkor kellő képet kaptok róla, hányadán állok a technológia 21. századi vívmányaival. Félreértés ne essék: a legkevésbé sem ellenzem az ilyen irányú fejlődést, sokkal inkább a felhasználói oldalt emlékeztetném rá néha, hogy a szélessáv és a mobiltelefon elterjedése előtt sem volt unalmas az élet és feltétlenül kényelmetlen a hétköznap.
A fentiekből következik, hogy számomra érdekfeszítőnek tűnik egy olyan film, ami szembeállítja a tudományt a (nem feltétlenül vallásos értelemben vett) hitbeli meggyőződéssel, a technológia korlátlanságát az emberi szellem határtalanságával.
A Transzcendens azonban nem ilyen film.
Egészen más irányba kalandoztak el gondolataim: volt a '90-es években pár film, amely az akkori elképzeléseknek megfelelően ugyan, de igen gyatrán vizionálta ember és gép összefonódását. A Szellem a gépben, a SID 6.7 - A tökéletes gyilkos és a Johnny Mnemonic - A jövő szökevénye kifejezetten kritikusi szemmel tekintve minősíthetetlen produktumok, sőt még mezei nézőként ítélve is igencsak azok. Mégis, ezeknek helye volt ott, hozzájárultak az évtized mozis képének alakításához. Hogy miben más tőlük a Transzcendens, melyben egy halálán lévő kutató tudatát betáplálják egy különösen fejlett mesterséges intelligenciába? Csak a korkövetelményekben, vagyis a Nolan-iskola tanaiban: drámázik és elmélkedik, ám szívügyének egyiket sem tekinti, így végül hoppon marad minden létfontosságú szervünk, melyre hatni tudna. És ez még nem is a legkiábrándítóbb dolog.
Merthogy ami a Transzcendensben történik, az egész egyszerűen hülyeség. Technológia terén funkcionális analfabétaként állítom ezt, de akkor is: egy dolog, hogy a science fiction keretei sok mindent megengednek, ám ha egy a film egy tudományos konferenciával nyit, akkor ne jöjjön olyasmikkel, hogy "le kell kapcsolnunk a zinternetet!" és hasonlók. Meg az egész olyan handabandának tűnik, ami a science fiction szókapcsolat első felére esik; mintha arra bízta volna magát a forgatókönyvíró, hogy a laikus közönség úgysem fog utánanézni, hogy is van, hogy is lehetne ez valójában.
A hányavetiség sajnos a földhözragadt, vagyis a nem tudományos-fantasztikuskodó részre is kiterjed, és ebből is következően a végzetes hibát tulajdonképpen ott követi el a komolynak szánt, de komikus megnyilvánulásokban sem szűkölködő Transzcendens, hogy menthetetlenül unalmas. Nincs valódi cselekmény, cselekménymentes filmnek viszont túlvállalt, már csak szereplőgárdáját tekintve is. Johnny Depp terjeszkedik a gépben, Rebecca Hall félig szerelmes belé, félig aggódik miatta; Paul Bettany kettejüket hivatott kiegyenlíteni, az viszont senkinek sem tűnik fel, mikor hetekre nyoma vész; Morgan Freeman csak dísznek van, hogy néha rácsodálkozzon valamire és megölelgesse a többieket; Cillian Murphy és Cole Hauser egy figuraként is felesleges lett volna; egyik kedvenc karakterszínészemnek, Xander Berkeleynek pedig még az arcát sem láthatjuk, annyira hálátlanul bánnak vele (ehhez képest elég sokszor hivatkozik rá a többi szereplő, ami csak fokozza a zavart).
A házi operatőre, Wally Pfister rendezői bemutatkozását támogató Christopher Nolan kreatív szempontból hálás producer: biztosan nem szól bele túlzottan a dolgok menetébe, így lett Az acélember is olyan, amilyen, meg most a Transzcendens is. Így hát vissza is vonom a nolan-iskolás megjegyzésemet; ez sokkal inkább a kései Shyamalan-dolgozatok sorába illeszthető. Fájdalmas erre rávilágítani, de az a három film, amin az enyhe hasonlóságok miatt lovagolok, vagyis a Szellem a gépben, a SID 6.7 és a Johnny Mnemonic, vagy mondjuk még az Árnyék nélkül 2000-ből, ami szintén belekényszeríthető a halmazba bizonyos szempontok alapján, mind-mind élvezetesebb volt, mert igaz, hogy esztelenségükkel / eszetlenségükkel, öldökléseikkel és akcióikkal, és igaz, hogy kelletlenül, de legalább valamiféle pezsgést okoztak, míg ez a mostani csaknem álomba szenderített. Végül is, az is egyfajta transzcendencia.