Nyolcan reggeliznek egy külvárosi kajáldában. Hatan olcsó fekete öltönyt és fehér inget viselnek - csupán a fekete fedora-kalap és a napszemüveg hiányzik, és ott tartanának, ahol a Blues testvérek letették a lantot, gitárt, szaxofont. A hetedik fickó veszkócsizmát és suhogós melegítőt visel, nem lehet túl nagy divatbolond, és talán még enyhe izzadságszagot is áraszt; a nyolcadik tag néhányuknak akár nagyapja is lehetne, nem is nagyon foglalkozik azzal, hogy miről beszélgetnek a többiek - egy kis könyvbe merül, s neveket mormol félhangosan. A reggelizőkről üvölt, hogy rosszfiúk.

Az ember nem merne leülni közéjük, de szívesen kihallgatná, miről diskurálnak: a film első meglepetése akkor jön, mikor még el sem tűntek a kötelező feliratok. A bűnözők nem valami csínytevés részleteit taglalják ki suttyomban, nem beszélnek sem célpontokról, sem zsákmányokról, de még csak a börtönévekről és régi szép idők nagy melóiról kapcsán sem kardoznak verbális péniszeikkel. Madonna pálfordulásáról, a pincérnők munkájáról és a borravalóról cseverésznek - elmélyülten, természetesen, viccesen és érdekfeszítően. S miközben köröz körülöttük a kamera, ezek nyolcan filmtörténetet írnak.

Később ugyanez a nyolc férfi egy rég elfeledett sláger dallamaira elvonul dolgozni, s miközben battyognak egy téglafal előtt, mindegyikőjükről kapunk egy közelit: Mr. Blond (Michael Madsen) arcáról valószínűleg akkor sem tűnne el ez a szomorú mosoly, mikor épp végez valakivel, olyan, mint egy kivetett szamuráj és egy pszichopata gyilkos keveréke; Mr. Blue (Eddie Bunker), az öreg harcos, keveset dumál, ő már mindent elmondott és megtett, amit lehet; Mr. Brown (Quentin Tarantino), a géppuskaszájú bérenc, teszi, amit mondanak neki, jól összefogja a dolgokat, de sosem állna elő egy saját balhé ötletével; Mr. Orange (Tim Roth), a lelkes újonc, kicsit többnek mutatja magát, mint ami, de a rájátszás mögött látszik, hogy tökös gyerek; Mr. Pink (Steve Buscemi), a megmondó ember, kicsit kesze-kusza, kicsit komolytalan, s szereti hangoztatni, hogy milyen profi, ezzel még jobban aláásva nehezen összeragasztott imázsát, az azért imponálna neki, ha tudná, hogy évek múltán egy népszerű popénekesnő keresztapja lesz; Mr. White (Harvey Keitel), akár a főnök is lehetne, nem csupán ráncokba írt élettapasztalata és határozottsága miatt, de ő bárkivel megtalálja a közös hangot; Nice Guy Eddie (Chris Penn) nevével ellentétben úgy fest, mint aki képes lenne széttépni az oroszlánt is, ha arról van szó; Joe (Laurence Tirney) gránitszerű arca pedig akkor sem rezzenne, ha az Apokalipszis Négy Lovasa szántaná fel az eget.

Teljesen megalapozott lenne a nézőbe azonnal beálló érzés, hogy ezek nyolcan bármire képesek, ha pár pillanat múlva ki nem derülne, hogy a munka (egy kétmilliós gyémántrablás, mint később kiderül) egyáltalán nem úgy végződik, ahogy azt tervezték. A profi szervezés (az elkövetők nem is ismerik egymást, ezért aggatnak rájuk fantázianeveket) és lebonyolítás ellenére az akció vérfürdőbe torkollik: a zsaruk túl korán és túl sokan bukkannak fel a helyszínen. Valaki köpött. Az übergengszterekről pedig lefeslik a mindenhatóság álcája: ők valójában csak kutyák, ösztön vezérelte, ostoba módon hűséges, vagy éppenséggel sunyi, alattomos, csaholó dögök. Kutyák. Meg egy patkány, aki köpött. Lám-lám, a következő snittben már ott vonaglik az egyik tag egy Chevrolett hátsó ülésén, véráztatta ingét markolássza és halálra vált arccal nyöszörög: "meg fogok halni".

A Kutyaszorítóban Quentin Tarantino legjobb filmje. Nem csupán előjáték egy mesterműhöz - ahogy azt sokan vallják -, ez a film a színtiszta, 100%-os QT-esszencia, s még ragozhatnám: Tarantino még nem érzi a hype-ot, de már tudja, mitől döglik a légy; nem csapong, még figyel a játékidőre - nem feledi, hogy a B-film egyik legsarkalatosabb tulajdonsága a rövidsége, s sorfordító véletlenek (hoppá, lelőttem Marvint; hoppá, ez a bár egy vámpírtanya; hoppá, ez a bőrönd tele van kokóval, hoppá ez a csajkoszorú félúton kicsekkol a filmből, stb.) helyett magukból kiforduló karakterekkel szerez meglepetést; mind közül Mr. Blond a legellentmondásosabb: egyik pillanatban úgy tűnik, ő tartja a lelket a társaságban (ő a szamuráj), a másikban idétlen táncot lejt, a harmadikban pedig előjön belőle a szadista állat. A Kutyaszorítóbant erőszakos mozinak tartják, pedig a tényleges, explicit erőszak jobbára a képernyőn kívül - a néző fantáziájában - zajlik: a film egyik legvitatottabb jelenete, a fülnyiszálást nem mutatja a kamera (QT leforgatta a jelenetet, ám később okosan kivágta).

A film szerkezete tanítani való: valószínűleg számos filmiskolán része is a tananyagnak. A néző az események közepébe csöppen, s kénytelen odafigyelni a karakterekre, arra, amit mondanak, ugyanis az ékszerrablást magát nem látjuk, csak az előjátékot, és a véráztatta következményeket. A rekonstrukció az utójáték alapján történik. A néző a szereplőkkel együtt egy jókora kirakós közepén találja magát, melyben mesterien elhelyezett flashbackek jelentik a puzzle-darabkákat, s folytonos szópárbajok ezek tologatását. Kuroszava beköszön.

No, de lépjünk egyet hátra az időben! Amolyan Tarantinósan. A nyolcvanas évek végén egy géppuskaszájú srác (QT), s valamivel halkabb kollégája (Roger Avary) egy Los Angeles-i videotéka pultját támasztja: ha épp nem a filmekről pofáznak - egymás között, vevőkkel, vagy a főnökkel, Lance-szel, akkor forgatókönyvet szövegeznek. Hétvégén filmet forgatnak (címe: My Best Friend's Wedding), egy másik sztoriból, soha be nem fejezve azt. A forgatókönyv fontosabb: Bonnie és Clyde történetével foglalkozik mai fiatalokra hangszerelve, kecsesen mellőzve a színpadias haláljelenetet a film végéről. A szkript címe Open Road, QT és RA teljesen el vannak szállva tőle: ebből hatalmas film lesz!

Végül nem egy, hanem két film lett belőle. A Született gyilkosok és a Tiszta Románc ugyanarról a tőről fakad, a túlságosan hosszú (500 oldalas) Open Road vált szét két őrületes road movie-vá, ám mire azok celluloid-formát önthettek, addigra már Tarantino is kész volt a maga antréjával. A szkriptekért kapott pénz nem lett volna elég a Kutyaszorítóban megvalósítására, ám valakinek a valakije épp Harvey Keitel volt, akinek nagyon tetszettek az írás zsíros párbeszédei, a filmes kliséket kerülő témapatronok. Keitel szimpátiája érthető: Scorsese-nél tanulta az iskolát, s már a rendező debütáló rendezésében (Ki kopog az ajtómon?, 1967) filmekről és kajákról szövegelt - abban az időben Tarantino valószínűleg kisnadrágban gombfocizott a grundon.

Harvey Keitel nem csupán a szükséges pénzt teremtette elő, de szerepet is vállalt a filmben. Már ennyi elegendő lenne ahhoz, hogy hatványozottan több szemöldök emelkedjen magasba a film Sundance-es bemutatóján, de QT színészei egytől-egyig telitalálatok. A börtönviselt Eddie Bunker és a zűrös múltú Lawrence Tierney vérében hordozza a szerepet, Steve Buscemi és Tim Roth időközben a független film vezéralakjaivá váltak, Michael Madsent talán azért nem merték soha gyakrabban alkalmazni, mert attól féltek, a szomorú mosoly mögül bármikor előugorhat a pszichopata, hogy lenyesse az operatőr fülét. QT maga is játszik a filmben - szerencsére korán távozik a színről, de a Like a Virgin sajátos értelmezésével úgy teszi le névjegyét a nagy filmes asztalra, hogy az a mai napig kiemelt helyen díszelegjen.

Még szinte el sem ült a tapsvihar a film 1992. januári bemutatóján, mikor az első hang kimondta azt, amin Tarantino ellendrukkerei azóta is lovagolnak: "QT ellopta a Reservoir Dogs sztoriját!" A bűntett áldozata Ringo Lam 1987-es filmje, a City on Fire, amely elhozta a nagy áttörést Chow-Yun Fat-nek, hogy utána a heroic bloodshed (hősies vérfürdő) legfontosabb ikonjává váljon. QT azt állítja, a City on Fire-t 1993-ban látta először, ez persze nem igaz: a Kutyaszorítóban van egy-két olyan jelenet, melyeket Tarantino - finoman szólva - egy az egyben átmentette a City on Fire-ből (pl. Mr. White két kezében pisztollyal szétlő egy rendőrautót). A két film sztorija is nagyfokú rokonságot mutat - egy zsaru beépül a bűnbandába, amely ékszerrablásra készül, jön a rendőrség, vérfürdő, menekülés, tettes-keresés, filmvégi mexican standoff (az a típusú pisztoly-egymásra-szegezés, amelyből aligha van kiút).

Oké, tisztázzuk a helyzetet! Tarantino megszegte volna a Tízparancsolat egyikét? Ortodox módon nézve igen, a filmvilágban maradva viszont aligha. Vagy ha igen, vele együtt a kollégák kétharmadát, háromnegyedét bilincsre kéne verni. Lam lineárisan felépülő romantikus-véres gengszterfilmjét Tarantino teljesen átértelmezte. Kiragadott belőle egy szituációt, s azt új környezetbe helyezte. A City on Fire szerelem gyötörte, identitászavarral küszködő főhősét lecserélte egy látszólag laza, valójában hajszálpontosan kimetszett figurára, aki az akció előtt csak egy pillanatra rezdül meg, hogy tükörképét figyelmeztesse: "ne baszd el!". Lam filmjében nincsenek idősíkok, nincsenek flashbackek, nem hogy flashback a flashbacken belül, Lam filmjében látjuk az ékszerrablást, Tarantino soha nem is akarta leforgatni azt; Lam szövegei időtlenek, nem köszön vissza bennük sem a popkultúra, sem annak bírálata: Tarantino filmjét a szöveg mozgatja, Lamét az akció. A City on Fire más film.

A hongkongi akciósuli csak egy a számos olyan műfaj, amitől Tarantino, a mozibuzi ihletet merített, és egy a számos olyan zsánerfilmes közül, akit megidézett. Ott vannak a 30-as évek amerikai gengszterfilmjei James Cagney-vel és Edward G. Robinsonnal, illetve ezek francia szájízre hangszerelt változatai Jean Pierre Melville idejéről (QT köszönetet is mond a direktornak a film végén), mi több Jean-Luc Godard hatása is felfedhető, aki maga is eljátszott Melville világával, csupán felszerelte azokkal a kellékekkel, melyek végül a francia újhullám megszületését eredményezték. QT a heroic bloodshed vérpöttyeit keverte össze Sam Peckinpah explicit testnedveivel, Scorsese-től kölcsönzött életképeket, s a blaxploation szlengjével dúsította fel őket, karaktereiben felismerhető volt a szamurájok rettenthetetlensége, a spagetti western hősei beletörődő közönye, s a gettó világának pajkos-durva kivagyisága. A direktor zsánerklasszikusok esszenciáját és ismeretlen kultuszfilmek szilánkjait adagolta az élet iskolájához, és félelmetes kreativitással hozott létre egy olyan ötvözetet, amely besorolhatatlansága miatt saját műfajt alkotott.

S eme műfaj legfontosabb képviselője a mai napig a Kutyaszorítóban.

Kövess minket facebookon és twitteren!