Louisiana, 1995. január 3. Egy leégett tarló határában a helyi farmer és fia egy fa törzséhez kötözött meztelen női holttestre lelnek, fején agancsok, hátán különös szimbólum. A kiérkező nyomozók értékes időt nem vesztegetve azonnal munkához látnak, hogy kiderítsék a halott személyazonosságát, és megtudják, kinek lehetett útjában, mit akart üzenni a szokatlan gyilkossággal. Tömeghisztéria, az elégedett kritikusok és lenyűgözött nézők ritkán látott egysége, az évadzáró idején túlterhelt HBO szerverek. Az elmúlt nyolc hét alatt a True Detective végigsöpört a világon, a forradalom szelét hozta magával, és nem átallott betartani ezen ígéretét.

A továbbiakban a True Detective teljes első évadát érintő cselekményleírás következik!

Elszomorítóan ritka, ám annál örömtelibb pillanat a mozgókép történelmében, amikor egy, a trendekkel és elvárásokkal szembemenő alkotó különösebb kompromisszumok nélkül képes megvalósítani elképzeléseit, és követőkre lel. A bűnügyi történeteivel már korábban elismerésre szert tett Nic Pizzolatto forgatókönyve úgy mesél el egy rendkívül összetett, ám alapjaiban mégis egyszerű, elemi gondolatokkal tűzdelt történetet, hogy közben tudomást sem vesz a CSI és alig megkülönböztethető társai által teljesen átformált elvárásokról. A True Detective nem menő és nem feszes, inkább olyan, mint egy, a ’90-es évek idusa óta időkapszulában várakozó mestermű.

A fentiek tükrében különösen meglepő a sorozatot övező hisztérikus rajongás, Pizzolatto munkája ugyanis minden, csak nem a tömegigényeket kielégítő produktum. Az évadot mesterien lezáró utolsó rész aztán felrajzolt egy éles vonalat a padlóra, majd megkérte a sorozat követőit, hogy álljanak a vonal egyik oldalára. A saját magát egy visszamenőleg mindent átíró csavarért akár a logika oltárán is feláldozó filmek és sorozatok blőd fordulataihoz hozzászoktatott közönség egy része ugyanis csalódottságát fejezte ki, amikor a főszereplők így vagy úgy, de életben maradtak, és még csak fel sem göngyölítették a teljes ügyet, hogy a gyilkos és a Sárga Király személyét meg se említsem.

Mert soha nem ez volt a lényeg. A Robert W. Chambers munkásságát több ponton megidéző kerettörténet érdekfeszítő és példásan kidolgozott ugyan, de messze elmarad a karakterek ábrázolásától, a személyiségek 17 éven átívelő fejlődésétől, jellemezze ezeket pozitív vagy negatív előjel. Pizzolatto a látszattal ellentétben nem különösebben érdekelt a déli államok faji és kulturális keveredései okán kialakult szokatlan szeánszok, okkultista mozgalmak és emberáldozatok intézményeket sejtszinten fertőző láncolatában. Őt az egyén érdekli, a lét, a nem lét, bűn és bűnhődés, a rothadó világ, és benne a rothadó ember.

Ezzel el is érkeztünk ahhoz, ami a sorozatot, jöjjön bármilyen trónbitorló, egy életre elhelyezte a legnagyobbak panteonjában. Matthew McConaughey és Woody Harrelson. Kettejük párosa, a köztük működő kémia minden eleme páratlanul működik, azonosulási pontok millióit szolgáltatják a nézőnek, tekintve, hogy éppen annyira gyarló és esendő lények, mint bármelyikünk. Bár Harrelson is bőven bizonyítja rátermettségét, a szépfiúból hirtelen pálfordulással korunk egyik legnagyobb színészévé avanzsált McConaughey vitán felül a sorozat legékesebb köve. A Dallas Buyers Club csizmában halni vágyó betegéért járt az Oscar-díj, de élete eddigi legnagyobb alakítását itt nyújtja.

Rust Cohle nyomozó karaktere eredetileg valamivel kevésbé fatalista irányba indult volna el a forgatókönyv szerint, de McConaughey talált magának valamit a figurában, Pizzolatto és a nem kevésbé kiváló rendező Cary Fukunaga pedig nem állta útját. Milyen jól is tették, Rust figurájában nem kisebb személyt üdvözölhetünk, mint a valaha mozgóképre álmodott legzseniálisabban megírt, legkiválóbban felépített karakterek egyikét. A Harrelson alakította Marty Hart kiváló munkát végez a mérleg másik nyelvén, különbözőbben nem is láthatnák a világot és önmagukat, a sorozat egyik leginkább életszagú momentuma, hogy 17 esztendő után nyílnak csak meg a másik előtt igazán.

Félreértés ne essék, a fenti pillanat a sorozat záró momentuma, a nagy meglepetés, a nagy fordulat. Hogy ki a gyilkos, hogy ki vagy mi a Sárga Király, hogy meddig ér el a Tuttle család keze, hogy ki tud róla, és mennyit, lényegtelen. Ha a sorozat címe CSI Louisiana volna, jogos volna az ilyetén való felháborodás, de a világbajnok főcím után az áll, True Detective, hamis ígéretekről tehát aligha beszélhetünk. (Eltekintve persze a végtelenül szerencsétlen A törvény nevében magyar keresztségről.) A bűnügy, az elkövető személye alapot és hátteret szolgáltat egy olyan dupla fejlődéstörténethez, amilyenre példát időtlen idők óta nem láthattunk a televízióban.

Bár formai értelemben sorozatról beszélünk, a True Detective első évada mégis inkább egyetlen, embert próbálóan tömény, végletekig őszinte, trendekkel szembevágtatóan egyenes nyolc órás film, írói, színészi, zenei és fényképészeti bravúr, és mint olyan, megállja a helyét olyan, hangulatában nem ritkán megidézett mesterművekkel szemben, mint a Hetedik vagy a Nem vénnek való vidék. Az ezredforduló óta elmosódó határok film és sorozat között végleg köddé váltak, a formátum nem akadály és kifogás többé, lehet ellenben erény, ha értő kezekbe kerül. Pizzolatto és Fukunaga tették a dolgukat, a True Detective pedig az élő bizonyíték rá, hogy a tehetségnek nem érdemes útját állni.