Egy lovak nyelvén beszélő (értsd: ki tudja törni a nyakukat), csillagszemű gladiátor és egy szende kistüdős szüzike szerelmetes egymásra vágyódása áll a történelemkönyvek legmenőbb katasztrófájának tinédzser-kompatibilis feldolgozásában, avagy Paul W.S. Anderson elkészítette a maga Titanic/Gladiátor/GenerikusRolandEmmerichKatasztrófafilm©-kombóját.

Három film egy jegy áráért? Ó, bárcsak ennyire el lennénk kényeztetve! Ehelyett a direktor úr és három írója gyötrelmesen fáradt kliséket, mindenféle dimenziót vagy akár életet nélkülöző karaktereket pakolgat egymásra, és ha ki is tör ebből a hamuszínű maszlagból, akkor is rosszul kalibrál, hisz amikor az egy cellába zárt Havas Jon (Kit Harrington) és Mr. Eko (Adewale Akinnuoye-Agbaje) arról szájkaratézik, hogy fogják megölni egymást az arénában, az ember szinte várja, mikor smárolják már le egymást, annyira bele vannak buzdulva a másik férfiasságába. Szintén vicces jelenést produkál a bronzáriumból szabadult Kiefer Sutherland, mint gonosz római hadvezér, aki friss pipire vágyakozik (a még bájos, de fiatalos üdeségéből már sokat veszített Emily Browning személyében), és miközben tökre gonosz, nem győz úton-útfélen bemutatkozni, de teljes nevét harsogva, mintha ő lenne Batman, vagy legalábbis James Bond.

Semmi esélye, hisz Emilynek elég egy pillantást dobnia Kitre meg a durván kidolgozott izomzatára, és onnantól kezdve azt is hihetetlenül erotikusnak tartja, hogy a fickó fél kézzel töri ki a pocsolyában elcsúszott ló nyakát, csak hogy ne szenvedjen már tovább. Pedig Kiefer mindent megtesz, hogy meghódítsa: megfenyegeti őt, megzsarolja az apját, mindenkit megver és megaláz körülötte, és talán még vacsorára is elhívná, ha nem törne ki az a fránya vulkán.

De igazából mindegy is, hogy ki kivel piheg, meg az arénában lezavart, sajnálatos módon PG13-kompatibilisre fazonírozott (értsd: szanaszét vágott és többnyire vértelen) csörték sem számítanak, mivel a címszereplő végzete szerencsére már az első percektől fogva ott dübörög a háttérben, hogy aztán a film második felében mindenféle jóval, de leginkább rosszal szórja meg Pompeji városát, melyben szemlátomást nem laknak gyerekek, és ha mégis, hát őket jól megmentik. Viszont a városzúzás a viszonylag visszafogott költségvetés ellenére egész pofás... lenne, ha a félhomályba burkolózó 3D nem cseszné szét a látvány nagyját - persze, az is lehet, hogy én ültem rossz székben, meg a nyakam se bírta sokáig azokat a párbeszédeket, melyeket a legtöbb közreműködő szégyenkezve prezentált. Kivéve Kiefer Sutherlandet, aki akkora pojácát csinált a gonosz rómaiból, hogy feltételezem, az ő csekkje volt a legvaskosabb. Éljen, éljen! Lesz majd mani az éves szolárium-bérletre!

Kövess minket facebookon és twitteren!