Theodore Twombly (Joaquin Phoenix) egy meg nem nevezett nagyvárosban él valahol a nem túl távoli jövőben, levélíróként dolgozik, azaz mások helyett ír érzékeny, személyes hangvételű leveleket családtagoknak, szerelmeknek. Ha úgy vesszük, tud bánni a szavakkal, de ez mégsem elég ahhoz, hogy működő kapcsolatban éljen, a felesége és élete szerelme (Rooney Mara) ugyanis már egy éve elköltözött, és még azzal a rámenős, intelligens és szexi nővel (Olivia Wilde) sem tud mit kezdeni, akiről kilométerekre látszik, hogy rá von mozdulva. Úgy tűnik, hogy Theodore magányra kárhoztatott, ekkor azonban letölt egy új operációs rendszert az iMindenesére, melyet a gyártó úgy hirdet, mint az első olyan, mesterséges intelligenciával rendelkező OS, amely több annál: egy igazi személyiség. Hamarosan be is bizonyosodik, hogy nem túloznak: a magát Samanthának nevező operációs rendszer (Scarlett Johansson) valóban úgy viselkedik, mint egy ember, pontosabban mint egy eszményi ember, mivel egyszerűen tökéletes - figyelmes, alkalmazkodó, érdeklődő, fejlődésre, megújulásra képes, és baromi szexi a hangja. Theodore azon kapja magát, hogy kezd beleszeretni a test nélküli hangba, az pedig viszonozza érzéseit.
Vannak problémák ezzel a filmmel. Egészen pontosan vannak problémák, melyeket körbejár, és vannak, melyeket generál. Gondolkodásra és érzésre késztet. Eme két intuíció meglehetősen ritkán jár kéz a kézben egy filmélmény párlataként, A nőben viszont egyenesen szent szövetséget kötnek, szóval Spike Jonze író/rendező már csak ezért is megérdemelné a hátba veregetést, és a filmjét is szanaszét magasztalhatnám, de nem, mert vannak vele problémák. De talán pont ez volt a cél.
Az első és legfontosabb probléma Scarlett Johansson. Fantasztikus munkát végez hangjával, elbódít és betakargat, felvillanyoz és elandalít, férfivé és kisfiúvá tesz, szóval muszáj beleszeretned, de mégis csak Scarlett Johansson hangja, azé a csajé, aki vagy milliónyi "a világ legszexisebb nője" lista csúcsán regnál évek óta. Egyszerűen lehetetlen tőle elvonatkoztatni. Abban a pillanatban, hogy megszólal, őt látod magad előtt, ahogy a vonal másik végén ül egy mikrofon előtt, és férfiálmok ezreit megédesítően húsos ajkait szólásra nyitja. Mikor Theodore arról fantáziál, hogy megöleli, megcsókolja őt, akkor te Scarlett Johanssont képzeled el karjaiban, és ez így nincs rendjén, ugyanis Smanathának valóban csak egy hangnak kéne lennie, hogy ne tudj elmenekülni a helyzet abszurditása, nyugtalanító mivolta elől.
De talán pont ez volt a cél. Napjaink egyre "testetlenebb", hús-vér kapcsolatokat háttérbe szorító világában percenként alakulnak ki ilyen abszurd kapcsolatok, melyekben a másik oldalra Brad Pitteket és - surprise, surprise - Scarlett Johanssonokatt képzelünk. Szép képzet, és van is helye Jonze utópisztikus világában, ahol minden szép a szó nem giccses és nem is feltétlenül felszínes értelmében véve, hisz Theodore-nak valóban szép, egyben mély gondolatai vannak ("a szív nem olyan mint egy doboz: minél többet töltesz belé, annál nagyobb lesz"), empatikus emberek, igazi jó barátok (Amy Adams és Chris Pratt) veszik körül, akik kapcsolatát a lehető legnagyobb toleranciával fogadják, a Sanghaj és Los Angeles mixtúrájából készült nagyváros pedig nyüzsgést és melegséget sugároz a lelketlen loholás és elidegenedettség helyett, egy olyan környezetet, ahol minden sarok festőket ihlet meg, ahol öten sietnek felsegíteni, ha elbotlasz az utcán, és mégis, egy ilyen környezetben is lehet valaki elhagyatott.
Valami baj lehet ezzel a társadalommal. De vajon mi? És ez a film másik problémája: nem nagyon foglalkozik a makrokörnyezettel, a néző csak akkor szemlélhet körbe, ha Theodore is felnéz a kütyüjéből, és ez bizony nem túl gyakori esemény. Közevetlen környezete is csak pasztell színű, toleráns, segítő és megértő: mintha ők is ugyanolyan tökéletes intelligenciák lennének, mint amilyen Samantha OS-e.
De talán pont ez volt a cél. Spike Jonze ugyanis az egyénre fókuszál, illetve arra, hogy az egyén hogy éli meg egy kapcsolat kezdetét és végét. Nem rendez kirohanást a technológia ellen, nem vizsgálja egy ilyen veszélyes program társadalmi hatásait - pontosabban játszik a gondolattal, de nem létesít vele mély kapcsolatot, pedig nem nehéz elképzelni, hogy fektetné két vállra az amúgy is elidegenedett világot egy olyan program, melybe egyszerűen muszáj beleszeretni. Nem. Spike Jonze saját magaddal, lehetetlen vágyaiddal és szerelmi naivitásoddal szembesít, és hangzatos szavak, kinyilatkoztatás helyett inkább félrevon, mélyen a szemedbe néz, és miután bemutatta neked Theodore Twombly-t, ezt a kissé zárkózott, kissé esetlen, de szellemes, értelmes és érzelmes férfit, akiben te is magadra ismerhetsz, no szóval ezután azt kéri tőled, hogy mesélj. Te pedig ülsz majd a nézőtéren, és elmerülsz az érzéseidben, emlékeidben, gondolataidban. Mesélsz magadnak. Valószínűleg Theodore számára is ez nyújthat megoldást: ha rájön, hogy az a hang, amivel beszélget, akit szeret, tulajdonképpen saját lelkének kivetülése.
Kövess minket facebookon és twitteren!
Az új pontozási rendszerről itt olvashatsz.