Philomena ötven éven át titkolta, hogy volt egy fia, akit elvettek tőle. Istenfélelemből tette. A mélyen vallásos nő fiatalkorában súlyos bűnt követett el, melynek egy apa nélküli gyermek lett az eredménye. A bűnös lelket fiával együtt apácák vették magukhoz, és ők voltak azok, akik a csöppséget továbbadták amerikai szülőknek. Ötven évig Philomena abban a tudatban élt, hogy ezzel bűnéért vezekel, de végül csak győzött a vére iránti szeretet. Egy szebb napokat látott újságíró oldalán kezd el nyomozni gyermeke után, amely - vigyázat, tartalombéli közhely következik - egy olyan külső és belső utazásra viszi őket, amely mindkettőjükre óriási hatással lesz.

A felvilágosult embernek legalább egy tucat kérdése lenne Philomenához, melyeket szerencsére a film forgatókönyvének megírásában és a produceri teendőkben is segédkező Steve Coogan újságírója rendre fel is tesz: hogy lehet elhallgatni ötven éven át egy ilyen titkot? És ha idáig sikerült megőrizni, akkor miért pont most kerül napvilágra? Philomena válaszai talán nem mindenkinek tetszhetnek, hisz eleinte Coogan is hadakozik ellenük, gúnnyal, kritikával, de minimum értetlenséggel, a nőben magában is csak egy nem kívánt sztorit lát. Persze, idővel ez megváltozik. És a nő kicsiny világában minden válasz magától értetődő és logikus,

Maga Philomena jókora előnnyel indul, hisz tette lehet bármennyire "barbár", megjelenése, személye pedig "egyszerű", a fantasztikus Judi Dench játssza őt, aki még egy konzervdobozba is képes lenne életet lehelni, és úgy eljátszani, hogy feltétlen meg akard hívni a karácsonyi vacsorára. Ugyanez igaz Coogan EQ-nulla figurájára is: pikírt, önmagát sem kímélő megjegyzései miatt őt is azonnal meg kell szeretni, és ezt akár fel is lehetne róni a filmnek, azaz hogy a szimpátiára alapuló szentimentalizmusával megvezeti a nézőt, de Stephen Frears rendező mégsem hagyja, hogy a témából tévés matiné legyen, ehelyett kitűnő arányérzékkel egyensúlyoz a történet (egy izgalmas nyomozás) a karakterek, a személyes, a társadalmi és végső soron némi politikai mondanivaló kibontása között. 

Ennyi teher alatt más filmek jó eséllyel megrogynának, de a Philomena alig több mint másfél órás játékideje során képes minden felvállalt feladatát teljesíteni, méghozzá úgy, hogy az előbb említett szentimentalizmus csak nagyon ritkán tolakodik a szellemesség és a szellem elé. A valóság ihlette, helyenként szókimondó, ugyanakkor soha nem véleményformáló, inkább csak feltáró jellegű feel good film a Philomena, melybe ugyan becsúszott egy vitatható baki, és megoldása talán túlontúl kézenfekvő, de oda se neki: ilyen színészekkel, hangvétellel és tálalással a filmnek nyert ügye van. Philomena, you had me at hello.

Kövess minket facebookon és twitteren!

Az új pontozási rendszerről itt olvashatsz.