Bármi is terrorizálta a Lambert-család életét, úgy tűnik, még nem végzett. Ezúttal nem a nagyobbik fiú a célpont, hanem az apa (Patrick Wilson), aki miután fia lelkének megmentése érdekében alászállt a túlvilágban, valami csúf dolgot hozott onnan vissza, és ez asszonykájának (Rose Byrne) is egyre inkább szemet szúr, ezért úgy dönt, hogy ismét szakértői segítséget kér.

Egyszerű, de rendkívül hatásosan előadott receptjének, intenzív ijesztéseinek, no meg a magas parafokon lángoló horrorfilmektől szokatlan PG13-as besorolásának hála az első Insidious váratlan sikert aratott hazájában, meg a világ bizonyos részein is - de nem nálunk. Olyannyira, hogy be sem mutatták, de még DVD-n se. Emiatt jókora fejfájást okozhatott az immáron stúdiószínekben érkező második rész az azt forgalmazó InterComnak, ami a film magyar keresztségében és promótálásánál nem győzött elvonatkoztatni az első résztől. Igazából nem az ő hibájuk, ha az a gyanútlan néző, aki az első rész nem ismeretében beül a folytatásra, rendesen összezavarodik. Ugyanis a fonalat az első film ismeretében is könnyen el lehet veszíteni. 

James Wan rendező és gárdája ezúttal sem költött sokat a filmre (az első Insidious 1.5 millió dollárba, ez 5-be került), a költségvetés látható hiányosságait (kidolgozatlan helyszínek, fapados túlvilág) rendkívül feszes, ám zavarba ejtően túlzsúfolt narratívával pótolta, amelyben esetenként igazi kakofóniát teremtenek a párhuzamos idő- és térsíkok, az első rész egyik jelenetét más szemszögből eljátszó visszacsatolások, a több szereplőt érintő flashbackek, és így tovább. Még szerencse, hogy nem csak a cselekmény sűrű, de vele együtt az ijesztések is gyakoriak - a filmben nincs atmoszféraépítés, nincs felengedés, még a két mókás mellékszereplő (az ügyefogyott parakutató/ördögűző) is sötétben botorkálás közepette művel vagy mond valami vicceset.

Wanék pedig nem győzik lenyúlni az utóbbi évtizedek horrorörökségét: a kiindulópont ezúttal is egy kísértetház-sztori, melyben a szellemek az író/rendezőre jellemzően nem csak az adott házban és nem csupán az éjszaka leple alatt garázdálkodnak, hanem mindig és mindenhol, hogy egyem a zúzájukat. A kísértéshez found footage-os inzertek, J-horroros megoldások, sorozatgyilkosok, pszichopaták, megszállottak és más mókák jönnek, és sajnos hőseink a szegényes keretek között realizált (értsd: térdig érő köd + sötétség) túlvilágban is jóval többet botorkálnak, mint az első filmben, ott meg aztán pláne nincsenek szabályok.

Komoly arccal előadott misztikus maszlagjainak hála a film már-már karcolja az önkéntelen komikumot, de csak majdnem, mert azok a fránya szellemek még mindig képesek a frászt hozni az emberre, főleg ha jó a belépőjük. És ahhoz Wan remekül ért, hogy kell hatásosan felvezetni valamit. Vagy valakit.

kövess minket facebookon és twitteren!