2009. április 8-án az Afrika szarvát megkerülő, a kenyai Mombasába tartó Maersk Alabama konténerszállító hajó fedélzetére szomáliai kalózok szálltak. Az eltérítési akció rövid úton kudarcba fulladt, a hajó legénységével való összetűzést követően a kalózok elmenekültek a hajó mentőcsónakjával. igen ám, de túszuk is volt: Richard Phillips, az Alabama kapitánya. Paul Greengrass filmje ezt a támadást és azt követő napok túszdrámáját dokumentálja.
Semmi trükk, kapitány, semmi trükk. Musze (a teljesen újonc Barkhad Abdi) több alkalommal figyelmezteti Phillips kapitányt a fentiekre, és igazából Paul Greengrass is nagyjából ezt a mantrát követi filmjével: a Phillips kapitány ugyanis a túszdrámák bejáratott paneljaira hagyatkozik, egyszer sem lép ki medréből és (hogy gyorsan lerendezzem a hajós szójátékokat) biztonságos vizeken hajózik. A legénység egyik magát meg nem nevezni kívánó tagja a minap azt nyilatkozta, hogy Phillips kapitány egyáltalán nem volt olyan hősies vezető, mint amilyennek a film lefesti. Mogorva, önző és arrogáns fickó volt, akivel senki sem szívesen dolgozott. Hát legyen. Tom Hanks Phillipséről viszont már az első percekben kiderül, hogy olyan átlagember, amilyennek Hollywood egy átlagembert elképzel: egész lényét a munkának és a családnak szenteli, figurája tettekből építkezik, nem pedig jellemből. Ettől még lehet kifelé mogorva, tűnhet önzőnek, akár arrogánsnak is. A film nem jellemtanulmány, hanem egy esemény krónikája, Phillips pedig teszi a dolgát, mint kapitány, és kalóztámadás esetére is van egy forgatókönyv, amit követnie kell és amely történetesen megegyezik a Nagy Hollywoodi Túszdráma használati útmutatójával.
Mindig is el akartam menni Amerikába. A problémák igazából akkor kezdődnek, amikor a címszereplő egyedül marad túszejtőivel. Azokkal az emberekkel, akiktől a film első felében félt ugyan, de csöppet sem vette őket komolyan. Akikkel - a figyelmeztetés ellenére - ott és úgy trükközött, ahogy nem szégyelli, és akikkel szemben elkövet egy végzetes hibát: nem ismerte fel azt, hogy számukra nincs visszaút. Nem térhetnek vissza üres kézzel, nem vallhatnak kudarcot. Meg kell szerezniük azt, amire utasították őket, kerül, amibe kerül. Nem mondhatnám, hogy ez a felismerés finom adagokban érkezik. A kalózok vezérét alakító Barkhas Abdi, akit 900 szomáliai jelölt közül választottak ki a szerepre, félelmetes megjelenéssel bír, ugyanakkor pont olyannal, amilyennek egy modern afrikai kalózt elképzelünk. És a szövegei sem árnyalják, nem azért, mert tőmondatokban beszél, hanem mert amit mond, azok inkább tűnnek jelszavaknak, parancsoknak és vágyaknak, mint egy hitelt érdemlő jellem kinyilatkoztatásainak. Phillipsszel közös interakcióik ennek ellenére működnek, még ha minden egyes kiejtett mondatuk úgy cseng, mint a visszhang.
Minden rendben lesz. Visszatérő mondat a filmben, de nem mindegy, kinek a szájából hangzik el. Többnyire Musze hajtogatja, részben a kapitánynak, jóval inkább magának, pedig amikor a Haditengerészet is feltűnik a színen, mindenki sejtheti, hogy itt már semmi sem lesz rendben. Ugyanakkor Greengrassnek nincs oka az aggodalomra: jó kis közönségfilmet forgatott, amelyben van némi, nem tolakodó politikai üzenet (a szomáliai nyomor partjaitól alig néhány mérföldre úszik el a világ vagyona), egy kis jóleső Amerika-fényezés ("ezen a hajón nincsenek autók, mi élelmet szállítunk az afrikai éhezőknek"), elképesztő mennyiségű profizmus (a VALÓS történetet HITELESnek tűnő és IZGALMAS megjelenítése sok-sok nyíltvízi munkával), szakmai hozzáértés (a tőle megszokott és megszeretett stílusjegyek kipipálhatók, ugyanakkor finomított kiadásban érkeznek), kiváló színészi játék (Hanks a film elején csak jó, az utolsó percekben viszont mesteri - az ítészek pedig erre emlékeznek majd igazán) és tulajdonképpen nulla kockázat. Sem anyagi, sem szakmai. Mert minden rendben lesz.
kövess minket facebookon és twitteren!