Ahogy a számok között a tegnap esti közönséget elnéztem, inkább csak szemlélődtek és kamilláztak, ütemet verő lábakat, bólogató fejeket, netalántán vasvillába görcsösödött kezeket csak elvétve lehetett látni. És ez nem a Metallica hibája.
Pontosabban nem a zenéjüké, ugyanis az hibátlan volt. Pont 30 éve jelent meg első albumuk, és azóta legalább ugyanennyi mesterművet pengettek, doboltak és harsogtak ki magukból, melyet a Through the Never zenei felhozatala szépen summázott. A gond csak az volt, hogy a Vancouverben és Edmontonban (natív 3D-ben) rögzített, különleges látványvilágú koncertet időről-időre megszakították egy tinédzserekre "hangszerelt", apokaliptikus-urbánus Mad Max-utánérzés képsorai, melyekben egy meg nem nevezett futárnak (Dane DeHaan) kellett felszednie és elhoznia a koncert helyszínére egy titokzatos csomagot, miközben körülötte káoszba fordult a világ. A helyenként ok-okozatilag is döcögős cselekmény (ha lehet egyáltalán ilyenről beszélni) történései a dallistához csak tessék-lássék illeszkednek (pl. a "Fuel" alatt emberünk egy kormány mögött ülve száguld), és ami még ennél is rosszabb: képzelőerő terén sem haladják meg egy kezdő, de ÓRIÁSI költségvetéssel dolgozó kliprendező szárnypróbálgatásait.
Ugyanakkor a koncertfelvételek (szerencsére ezek vannak túlnyomó többségben) zseniálisak. No, nem feltétlenül a fényképezésük: Antal Nimród rendező ezúttal is Pados Gyulával dolgozott, aki a koncerteken megszokott inzerteket, szögeket és svenkeket hirtelen fókuszváltásokkal kívánta feldobni, melynek az lett az eredménye, hogy kettéállt a szemem, ugyanakkor kisebb részben a 3D, nagyobb részben az IMAX képi- és hangzásvilága egyenesen a koncert első soraiba... mit első soraiba: a színpadra repített, és szinte éreztem Lars Ulrich dobverőinek szelét az arcomon (meg izzadságának szagát is az orromban); Hetfield hangja a fejemben harsogott, Hammett gitárja a csigolyáimon futkározott fel-alá, Trujillo basszusa, az a mennyei basszus pedig a belső szerveimmel rendezett "király-király, adj katoná"-t.
Apropó Trujillo: a film kezdő képsoraiban egy pillanatra láthatjuk, ahogy egy zajládákkal kibélelt kis szobában, a tőle megszokott mozgáskultúrával kísérve készül a koncertre, és körülötte pedig szétmállik a fal: no, az ilyen szürreális és szellemes, ugyanakkor minden ízében rock'n'roll pillanatokból nem ártott volna még jó néhány. Sokkal igazabb volt ez a momentum, mint az utcai harcok során a lámpaoszlopokra felakasztott fiatalok látványa.
Humoros momentum akadt néhány, az akciójelenetekből sem hiányzott az energia, de ezeknek a montázsoknak egyetlen olyan pillanatuk sem volt, amit ne láttunk volna még korábban, és mikor már azt hitted volna, hogy elkezdtél izgulni a futár életéért, hirtelen kiemelték és átrakták őt egy másik szituációba, és ez tulajdonképpen hervasztó is lehetne, ha nem klipes esztétikáról lenne szó, de még annak is üres, hisz egyetlen igazi fegyvere a költségvetés.
Feltétlenül menjetek el a Through the Neverre, mert ilyen körülmények között és ilyen minőségben (és most nem kezdelek el fárasztani benneteket a szokásos LieMAX-rizsámmal sem) koncertfilmet nem nagyon láthattok, de ne csodálkozzatok azon, ha nem tudjátok teljes egészében átadni magatoknak a zenének, mivel majd minden szám között átkapcsolnak egy uncsi akciófilmre.
kövess minket facebookon és twitteren!