"This is still a true story." Még ez is megtörtént: állítja az inzert Michael Bay legújabb, a Hasbro egész estés reklámjaihoz képest mini költségvetésű filmjének egy, az addig látottaknál is álleldobósabb jelenetében. 1994-95-ben, Miamiban, amikor még nem volt szégyen a szextelefon-bizniszből megtollasodni, hat-nyolc még nagyobbra vágyó testépítő csakugyan elrabolt, megkínzott, kifosztott és megölt három embert. A fent említett jelenetben egy félig-meddig fiktív szereplő tesz valami olyasmit, ami nagyjából megtörtént, körülbelül ezen a módon. De hát hogyan is lehetne jól működő akcióvígjátékot faragni abból a mészárszékből, melyet a csekély értelmű, jelenleg is a méreginjekciójukra várakozó személyi edzők rendeztek?

Hát így. Bárki más (értsd: bármely másik felkapott hollywoodi blockbusterelőállító) biztosra ment volna, és szelídít a garantáltan tizennyolckarikás henteléseket felvonultató történeten. Szerencsénkre Michael Bay inkább tökig nyomta a hangerőszabályzót, meg amit csak lehetett. Minden még hangosabb, színesebb, bizarrabb és viccesebb, mint a valóságban, ahol csak az erőszak banalitását örökíthették meg a rendőrségi fényképek. A forgatókönyv előbb a film alapjául szolgáló tényfeltáró cikksorozatot idézi szó szerint, aztán még tódít rajta egyet. És még egyet.

Marc Schiller (a filmbéli Victor Kershaw eredetije) nem a hangjáról ismeri fel elrablóját, hanem... Adrian Doorbal barátnője nem fitneszőrült, szép szőke kórházi nővér, akivel egy bulin ismerkedett meg, hanem...  Persze az élet ösvényei szövevényesek szoktak lenni. Ezt az utat Baynek inkább Guy Ritchie tréfás gengszterfilmjei taposták ki, amiről a belassítások, a színezett kimerevítések és az elviccelt inzertek tiszteletteljesen árulkodnak is. Meg van buziviccekből annyi, hogy attól maga Torrente is fénylő arccal vigyorogna. Meg zsidó- és szőke nős poénok. Meg Ken Jeong, aki itt ugyan motivational speakert játszik, de azt legalább ugyanazzal a rasszista felhanggal, mint a Másnaposokban.

Olyan tempóval söpör végig a mozi, mint a Frank Grigától, a magyar (és nem jugoszláv!) szextelefonkirálytól elirigyelt vágytárgy, a Lamborghini, és nem kíméli közben se a (valósággal ellentétben) kőgazdag, közönséges bunkónak lefestett áldozatok érzékenységét, se az izomagyakat, akik a méltányosság és az amerikai álom nevében csak annyit érnek fel ésszel, hogy el kell venni a másét. Röhögsz a wannabe gengszterek bénázásán, aztán kiesik a szádból a chilis popcorn, amikor beindul a láncfűrész.

Hogy még valami szépet mondjak, a filmforgalmazók akár ezzel az egy műalkotással is érvelhetnének a sokadjára kitört szinkron vs. felirat vitában. Speier Dávidnak hála a szinkron zseniálisan természetes, és igen, Galambos Péter jó magyar hangja Johnsonnak, aki itt is azt a kétségektől gyötört szelíd óriást adja, mint a méltatlanul kevéssé ismert Southland Talesben. Egyszóval, ha a fogasra tudod akasztani a mozi bejáratánál minden morális érzékedet és együt térző képességedet, frenetikusan szórakozhatsz. Nem is lövök le többet a cselekményből. "Ne légy hakapeszi, legyél az, aki odateszi!"