Clara (Gemma Arterton) 200 éve szökésben van lányával, Eleanorral (Saoirse Ronan). Mindketten vámpírok, akik megszegték a vérszívók testvériségének törvényeit, csak mert azok, amik: nők. Neil Jordan majd húsz év után ismét vámpírfilmet forgatott.

...amely sajnos a kutyát sem érdekel. Még Angliában se, pedig menő helybéliek (a két főszereplőnőn kívül Sam Riely, Warren Brown és Jonny Lee Miller) adták nevüket a hazai pályán forgatott, az előzetes alapján csöppet sem érdektelennek tűnő darabhoz. Kimerült volna a formula? Jelentett-e ez valaha is problémát? Ha úgy vesszük, Lugosi Béla már mindent elmondott a vámpírokról, ami elmondható: örök élet, örök szenvedés, szerelem, szex, kín, halál. Ezek a címkék a Byzantium posztunk alá is bevéshetők lennének, és bizony a film se hat túl frissnek; talán ez lehet sikertelenségének kulcsa. Uszkve tíz évet késett.

Egy vámpír életében tíz év csekélység, filmfogyasztási trendek tekintetében maga az örökkévalóság. A Byzantiumnak széles körben esélye se lett volna, az nem is kérdés, de talán kijárt volna neki annyi figyelem, mint mondjuk az Engedj be! című skandináv darabnak, ehhez viszont túlságosan érzelmes, ha úgy tetszik, túl emós. Ma pedig érezni nem menő: a fásult fiataloké a jelen, Spring Breakerek és Bling Ringerek írják a mai trendeket (természetesen üzenőfalakra); régi, gyűrött térképeket szorongatni, titkos szektákról rebegni, a szexualitást, mint egyfajta reneszánsz/romantikus eszközt - még ha lucskos és mocskos is - használni fúj, de undorító. 

Márpedig Eleanor a szó szoros értelmében szélnek eresztett gondolatai az igazából meg nem élt szexualitás körül forognak, melyet kurválkodásból élő édesanyja réges-rég aprópénzre váltott: szöges ellentétei egymásnak, igazából csak a vér köti össze őket, nem is elsősorban a mások ereiben folyó, hanem a sajátjuk. Az előbbi a kívülálló, de nem az a Meyer-féle rejtett kincs, akiben minden tinédzserlány kényelmesen magára tud ismerni, Eleanor az a típusú lány, aki azért kívülálló, mert se megjelenésben, se viselkedésben nem képes konformizálódni, egyszerűen kellemetlen a társasága, pedig a legtöbb vámpírral ellentétben ő társasági lény (egyfajta segélykérésként szórja szét az erkélyről vagy a tengerparton a saját történetét taglaló írásait: gyertek, hallgassatok meg, kommunikáljatok velem!). Ha úgy vesszük, édesanyja is társaságfüggő, csakhogy ő inkább odalentről merít, és a kommunikálás jóval egyszerűbb módját, a testiséget választja. Meg aztán ő ahhoz ért, amihez.

Nem az a legfőbb baj Neil Jordan filmjével, hogy népszerűtlen figurákkal dolgozik, sőt, ez inkább merészségre vall, inkább az, hogy nem igazán hagyja őket kibontakozni; csupán szélsőségeiket mutatja, ezért sem őket, sem drámájukat nem könnyű komolyan venni. Ugyanakkor a film is nehézkes, de egyáltalán nem működésképtelen: látvány- és hangulatvilágában baromi jól ötvözi a régit az újjal. Hőseink - antihőseink - hangját hol egy tömbház fojtogató terei nyelik el, hol boltíves csarnokok erősítik fel, hol egy lányintézet szigorú dogmáit követik, hol egy tengerparti vurstli bódéjai között térdelve keresik a kenyérre valót.

Érzelmi életük egyszerre sekélyes és túláradó, Clara simulékony, Eleanor pedig gyakorta úgy kommunikál, mint akinek székrekedése van (ebben a leukémiás új udvarlója is kiváló partner). Az események hol ezerrel pörögnek - akár három különböző idősík között ugrálva -, hol leragadnak egy pontban hosszú és dagályos kinyilatkozások kedvéért. A szökevény-szál igazából marginális szerepet kap: az anyát és lányát üldöző testvériség képviselői nem többek, mint a hátrahagyott nyomokat gyűjtögető komor páros; ők sem képesek igazán kibontakozni, pedig a film zajos csúcspontjában igazán nem ártott volna, ha a néző tudja, hogy ki mit és miért cselekszik.

Szóval ezt a filmet nem könnyű szeretni és átélni, de még megszokni sem könnyű, egyedi hangvételének, jó néhány varázslatos képének hála viszont rendesen beleeszi magát az ember bőre alá. Valahogy így születnek a kultuszfilmek is, nem igaz?

kövess minket facebookon és twitteren!