Fiú találkozik a lánnyal. Fiú beleszeret a lányba. Lányról kiderül, hogy vámpír. Oda se neki. Hmm, hol is találkoztunk ezzel legutóbb?

Szerencsére ez a svéd vérszívó-történet (amely bármily meglepő, de nem az első, nem is a második, ami odafenn készült) egészen más bestia. Példának okáért, sem a hegyes szemfogak birtokosa, sem perverz szerelmese nem emlékeztet kiskorú rocksztárra, s a környezetet sem a HIGH SCHOOL MUSICAL elhagyott díszleteiből rendezték be.

Tomas Alfredson filmje véresen komolyan veszi magát. Sőt, a Stockholm közeli, hólepte kisvárosban játszódó történet maga a megtestesült nihil, amihez hasonlót a régi jó szovjet filmesek szoktak kikopácsolni a maguk nép-neurózisából. Szóval kockára deresedett kispolgárokra és a rájuk nehezedő nagy üres valóságra számíts alaphelyzet gyanánt - nem a legideálisabb hely egy olyan romantikus hős számára, mint amilyen Drakula leszármazottja.

Mégis az egyik itteni szocreál tömbházba veti be magát Eli, a vámpírlány, aki ki tudja, mióta 12 éves, s könnyen elképzelhető, hogy mostani gyámja - egyben vérbeszerzője -, egy ködös/rémült tekintetű ötvenes is valaha olyan fiatal fiú volt, mint a szomszédban lakó Oskar, akivel a vámpírlány hamarosan összeszűri a levet. Talán azért engedi közel magához a fiút, hogy némi kis emberséget is tanuljon két embertelen cselekedet közepette. Oskar is tárt karokkal fogadja a fura lány közeledesét, hisz maga is kívülálló, akit az erősebb fiúk folyamatosan zaklatnak, anyjának nincs rá ideje, apja pedig már rég elköltözött.

Enni viszont mindenkinek kell, így aztán fura halálesetek kezdik még jobban ráhozni a hidegfrászt a fagyos hangulatú kisváros populációjára, Oskar pedig egyre inkább gyanítja, Eli nem egyszerűen fura, hanem valami több.

S a refrént már ti is ismeritek. Az "Engedd magadhoz az igazit" cselekmény tekintetében nem ad fricskát a vámpírkultusznak, újszerű környezetével és narratívájával viszont annál inkább. Mintha Aki Kaurismaki kötött volna vérszerződést Guillermo Del Toróval, s a korábban már említett Klimov/Tarkovszkij/Zvjagincev háromszöget pedig meghívta volna esküvői tanúnak. Az elgondolás remek: a tempó ráérős, de soha nem laposodik el, a figurák érdekesen ismerősek, a problémák és a cselekedetek hétköznapiak, s már-már kezdenéd elhinni, hogy talán mégis létezhetnek vámpírok, akik betartják a szabályokat (habár a keresztre és a fokhagymára nem tér ki a film). S szép lassan magadra csukod a hátborzongató valóság nyomasztó vasajtaját, miközben egy kulcslyukon át lesed két gyermek(i lélek) egymásra talását, ekkor azonban valami elkezdi bökni a csőröd.

Hol a francban marad Drakula másik fele? Merre kószál Van Helsing? Talán az a rondakabátos fazon lesz, aki csak nem akar beletörődni abba, hogy ivócimboráit megritkítja valami fura szerzet? Esetleg a tucatnyi macskával együtt élő falu bolondja, aki szemtanúja volt Eli portyázásának? Vagy ha egyikük sem, hol a csudában van a rendőrség?

Igen, tudom: ezek hétköznapi kérdések, melyekkel nem kellene foglalkoznom egy vámpírfilm kapcsán, de ha Alfredson arra törekedett, hogy lehozza közénk a mítoszt, erre az apróságra, amely ebben a környezetben azért jóval nagyobbra duzzad, igazán ügyelhetett volna. Így aztán a film minden stilisztikai bravúrja ellenére megmarad egy óriási kihagyott ziccernek, ezzel együtt egy olyan mutatványnak, amit jobb ha saját szemeddel látsz, mielőtt kilépsz az éjszakai hóba.