- SPOILERMENTES -

Franck (Vincent Cassel) és bandája ellop egy Goya-festményt. A buliban kulcsszerep jut Simonnak (James McAvoy), a beépített embernek, akit az akció során leütnek, és ez nagy baj, ugyanis kiderül, hogy elrejtette a festményt de a fejére mért ütés miatt nem emlékszik, hogy hová. Miután a hagyományos módszerek nem járnak sikerrel, Franck egy hipnotizőrhöz (Rossario Dawson) fordul segítségéért, aki szépen lassan belemászik Simon fejébe, és ekkor indul ám csak az igazi kavar.

Danny Boyle filmjei mindig is olyanok voltak, mintha különböző bogyók hajtanák (nem is csoda, hogy az ő nevéhez fűződik a kvintesszenciális drogfilm is), így aztán különösen hálás téma ez a tudatalattit csákányozó thriller, főleg hogy egy olyan tudatról van szó, melyet addikció, agresszió és angst köti béklyóba, hogy aztán a jó kis hipnózisnak hála felszabadult tombolásba kezdjen. Hogy kobakon belül vagy kívül, nos, ez az a trükk, mellyel a rendező a tőle megszokott audiovizuálisan (hiper)érzékeny, szellemes/rémületes stílusával a legtöbbet játszadozik.

Igazából Boyle a bűvészkedés közben még azt sem mondja, hogy "vigyázat csalok", hisz mindenki tudja, hogy így tesz: a legtöbb csavaros thrillert általában a narratíva öncélú felépítése tesz csavarossá - tudod, mikor írói utasításra a szereplők elhallgatnak ezt-azt, vagy éppenséggel a rendező nem mutat meg ezt-azt -, és ilyenkor a nézőre hárul, hogy rekonstruálja a látottakat. A Transz esetében mindezt tovább nehezíti, hogy a cselekmény nem csupán idősíkok és helyszínek, de tudati szintek között is ugrál, így aztán nagyon oda kell figyelni.

És nem is baj, hogy a film a cselekményre koncentrál, mert legalább eltereli a néző figyelmét arról, hogy tulajdonképpen miféle emberek agóniáját követi nyomon, a Transzban ugyanis vannak rohadékok és még nagyobb rohadékok. De hát - mea culpa: közhely következik - az élet sem hősköltemény, és nagyon unalmas tud lenni, hogy a filmek főszereplői tisztalelkűek vagy netalántán mocskosak, de a szívük valójában aranyból van, meg ilyenek. Ezért is lehet meglepő az az érzelmi vágta, amely a film utolsó harmadában veszi kezdetét: már épp berendezkedtél volna egy szenvtelen sakkjátszmára, erre tessék.

De talán már késő. Lehet, hogy a film origójában lett volna szükség az érzelmi kapocsra ahhoz, hogy a félig okos, félig okosnak látszó revelációt ne csak kívülállóként nézd. Mindezzel együtt a film bravúros stílusgyakorlat: más rendezők életművének csúcsa lehetne, Boyle karrierjében viszont csak egy projekt. Kísérleti, játékos, szórakoztató. Jó.