- SPOILERMENTES -
2077. Hatvan évvel ezelőtt idegen támadták meg Földünket, és az emberiséget a teljes kipusztulás szélére sodorták. A háborút végül megnyertük, de időközben világunk lakhatatlanná vált. Az emberiség túlélői a Szaturnusz legnagyobb holdjára, a Titánra menekültek. Már csak néhányan maradtak a Földön, akik a bolygó megmaradt energiáinak összegyűjtését felügyelik. Ezek egyike Jak Harper (Tom Cruise), aki a Földön maradt idegen fosztogatók ellen bevetett robotdrónok felügyelője. Tudja, hogy hamarosan távoznia kell a sugárfertőzött világból, de lélekben a bolygóhoz kötődik, leginkább egy rég elfeledettnek hitt emlék miatt, melynek nagyobb jelentősége lesz, mint gondolná.
Nos. Joseph Kosinki, a TRON: Örökség írójának új sci-fijére (melyet íróként is jegyez) egészen a mai napig globális embargó volt érvényben. A sajtó nem nyilatkozhatott róla, nem véleményezhette, még csak twitter-posztok, infomorzsák szétszórásával sem beszélhetett a filmről. Ennek általában két oka lehet: az esetek 90%-ában a stúdió tudja, hogy filmje bizonyos célközönséghez szól, ilyen meg olyan igényeket elégít ki, és a kritikus (kinek nevében van legfőbb fegyvere) véleménynyilvánítása kontraproduktív eredményt érne el a filmnél. Nem használna neki. Ám minden tizedik film esetében a titkolózás magát, a film lényegét hivatott védeni: a történetet, amit el akar mesélni.
Jelen esetben erről van szó. A Feledésnek van ugyanis a legjobb tudományos-fantasztikus története a Mátrix óta. A gond csak az, hogy rosszul meséli el.
És el sem tudjátok képzeni, mennyire dühös vagyok emiatt.
Kosinki filmje tele van ambícióval: megvalósításában, realizálásában csak úgy tombol a kreativitás, a buzgóság és a törekvés arra, hogy frissnek, komplexnek és következetesnek tűnjön. Gépezetei - legyen szó Jak repcsijéről, a drónokról vagy a lakótoronyról; a használati tárgyakról, fegyverekről, vezérlőkről - elképesztően jól felépítettek; süt belőlük az odafigyelés: de hát ez már a TRON: Örökségnél is így volt. Hogy Földünk miért úgy néz ki, ahogy, azt már a film első perceiben helyére teszik, és talán egy fizikus, pláne egy geológus fejét verné a falba eme magyarázatot hallva, de a filmek nem is tudósoknak készülnek, hanem átlagembereknek, akiknek kapaszkodókra és nem vaskos értekezésekre van szükségük. Persze, az átlagnéző is forgathatja szemét azt látva, ahogy Amerika majd minden nevezetességének romjai visszaköszönnek, mintha ezek valami kötelező kellékek lennének a katasztrófák betájolásához. Halmozásuk pedig kimeríti a hatásvadászat fogalmát.
Hatásvadászat. Abból rengeteg van ebben a filmben, és dühöm egyik forrása innen is ered. A Feledés kevés karaktert mozgat, de nekik alig van természetes mozdulatuk vagy megnyilvánulásuk. Mesterkéltek. Mikor tesznek, az kiszámított, mikor éreznek, az színpadias - nehéz velük azonosulni. Pedig ez kulcs lenne, mivel egy történetet nem elég csak elmesélni, el kell érni, hogy a néző meg is élhesse azt. És emiatt nem szabad Cruise-ra mutogatni, aki limitált, de szimpatikus eszköztárával megteszi, ami tőle telik.
Úgyhogy beszéljünk inkább a történetről, no de mielőtt sikítva eltakarnád szemed, hogy nem akarod tudni, megnyugtatlak: a cselekmény felfedezését meghagyom neked. Valahogy így volt ezzel Kosinki is, aki számos kulcsot (például egy űrhajó fekete dobozát vagy egy mindent tudó, mégis önkényesen hallgató figurát) bocsát tudatlanságukból ébredező figurái kezébe, akik valamiért ezeket elfelejtik használni. Dühítő, hisz a karakterek a nyilvánvaló helyett inkább a hosszabb - és jól sejted: hatásvadász fordulatokkal kirakott - utat választják arra, hogy felfedezzék azt a szélhámosságot, ami tényleg az egyik legvarázslatosabb azóta, hogy Neo a piros tablettát választotta.
De ezt majd egy kibeszélőben dumáljuk meg. Mert a gépies karakterekhez fűződő érzelmi kötelék híján maga a történet tombol a nézőben - még azután is, hogy a filmnek már rég vége. És ez bizony jó.
Kapcsolódó anyag:
Kibeszélő: Feledhetetlen-e a Feledés?
kövess minket facebookon és twitteren!
Az oldalon található tartalmak kizárólag
