Kevin Flynnek bő húsz évvel ezelőtt nyoma veszett. Időközben egyetlen gyermeke a rendszernek bemutató és a világ összes Ethan Huntját megszégyenítő betörésekre képes motoros huligánná cseperedik, aki egy nap hírt kap felőle, s mire kettőt pislogna, máris egy számítógép belsejében találja magát, melyben a programok egy totalitárius rendszer bábjaiként kénytelenek szuperdizájnos gladiátorcsörtéket vívni egymással. Ja, és a világot uraló mindenható Clu a megszólalásig hasonlít Kevin Flynn 20 évvel ezelőtti verziójára. Nos, így megy ez a nyomtatott áramkörök univerzumában.

Kevin Flynnek bő húsz évvel ezelőtt nyoma veszett. Időközben egyetlen gyermeke a rendszernek bemutató és a világ összes Ethan Huntját megszégyenítő betörésekre képes motoros huligánná cseperedik, aki egy nap hírt kap felőle, s mire kettőt pislogna, máris egy számítógép belsejében találja magát, melyben a programok egy totalitárius rendszer bábjaiként kénytelenek szuperdizájnos gladiátorcsörtéket vívni egymással. Ja, és a világot uraló mindenható Clu a megszólalásig hasonlít Kevin Flynn 20 évvel ezelőtti verziójára. Nos, így megy ez a nyomtatott áramkörök univerzumában.

28 év telt el, mióta megszületett minden idők egyik legambiciózusabb munkája, minden bináris rendszerben gondolkodó kocka titkos favoritja, a TRON, amely a közhiedelemmel ellentétben nem rengette meg a világot, még csak egy legjobb vizuális effektusoknak járó Oscar-jelölést sem sikerült begyűjtenie. Megvalósítás tekintetében igazi pionír volt, az nem vitás, de olyan gyermekbetegségekkel rendelkezett, melyek már a film bemutatója idején magukon viselték a gyors elavulás jeleit. És a bitekkel hadakozó, meglehetősen zagyva sztorira sem volt még felkészülve a nagyérdemű, ezért a film gyors lefutással el is tűnt a mozikból.

Ám a kultusza évről évre nőtt. Nem volt olyan vaskos, hogy szemináriumokat és nagygyűléseket rendezzenek köré, de azért egyre többen kalapáltak maguknak fénymotorokat és uniformisokat (hungarocellből és karácsonyfadíszekből). Rajongói - és némileg belső - nyomásra az eredeti filmet bemutató Disney végül eljutott odáig, hogy tesztelje a publikumot egy esetleges folytatás ötletével. Hibát talán csak ott vétettek, hogy a szellőztetést a Comic Conon hajtották végre, ahol természetellenesen magas az egy négyzetméterre jutó kockák száma, mindenesetre a fogadtatás kiverte a plafont.

Nem vitás, az internetet rendesen átjáró hájp engem is utolért, s ugyan tisztában voltam annak mesterséges generáltságával, szívesen lovagoltam meg, hisz a produkció időközben valódi karácsonyi eseményfilmmé nőtte ki magát, amely nevében hordozza lényegét: eseményként kell rá tekinteni.

Persze, mint a legtöbb esetben, ezúttal is azzal az érzéssel jöttem ki a moziból, hogy végső soron "ez is csak egy film volt".

Méghozzá nem is a legsikerültebb darab. Eleinte mégis úgy éreztem, hogy a Disney néhány túllihegett megamozija után végre tető alá hozott egy olyan filmet, amely méretei ellenére könnyedén át- és megélhető szórakozást ígér, amely maximum a szemet és fület erőlteti meg, mégis újra meg újra szívesen visszatérsz hozzá, hisz kiragad a valóságból, meglódítja a fantáziád, megindít és megnevettet, szóval mindenféle olyan dolgot művel veled, melyet a nagybetűs Mozik szoktak.

És ebben először nincs is hiba. Amíg a történet valóság mezején jár (az első bekezdésben már jelzett cool faktor kíséretében, persze), addig a film is megmarad a két dimenziónál (erre a 3D-s termekben fel is hívják majd a figyelmet), aztán mikor Sam belép a bitek világába, a kép kitágul (IMAX-ben például képarányt vált), betölti a harmadik dimenziót és nem túlzok: az év legjobb félórája következik, amit filmszínházban eltölthetsz. A pazar képi-, hang- és zenevilág által kísért akciójelenetek - melyek gyors egymásutánban követik egymást, mégsem tűnnek túl töménynek - alighanem még a legszőrösebb szívű kritikusból is előcsalják a tinédzsert. A rendezés kecses (főleg egy most debütáló rendezőtől), a látványterv szexi, a trükkök makulátlanok és mikor a fiúsan laza, mégis elképesztően gyönyörű Olivia Wilde valójával berobban a képbe, az embernek tapsolhatnékja támad - hadd szögezzem e most azonnal: ezt a filmet nem elég 3D-ben látni, ezt IMAX-ben kell megtapasztalni.

De aztán beindul a cselekmény is és vele együtt a ködgépek is - mintha a jó és a rossz megunhatatlan harca nem lenne elég. Mikor Sam újra találkozik 20 éve elveszett apjával, a hi-tech remeteként éldegélő Kevin Flynn meglehetősen zavaros mesébe kezd tökéletes teremtményekről, digitális létformákról és filmesen nagyzoló szavakkal körberakott morálról. Jómagam zavartan keresem a fonalat, amit brutális kegyetlenséggel rántottak ki a kezemből, és arra gondolok, hogy Neo hasonlóképp érezte volna magát, ha Morfeusz helyett mindjárt az Építésszel vitatja meg a Mátrix terminusz technikuszait.

A történet négy értelmi szerzője (két forgatókönyvíró + két ötletgazda) aztán nem átall némi mitológiai vonzatot is belerondítani a képbe, mintha erre olyan nagy szükség lenne egy Disney-film esetében, és mire az esetlenül összelapátolt - és a film rajongótábora által a végtelenségig elemezhető - történet eljut a végkifejletig, kettőnk útja már annyira elágazik egymástól, hogy hosszasan elidőzhetek a Clu kedvéért megfiatalított Jeff Bridges szegényes CG-maszkjának lesajnálásán vagy éppenséggel somolyoghatok az eredeti változat Lebowskit idéző dumáin. Miközben a sztorira kérlelhetetlenül pakolják az egyre szövevényesebb rétegeket, addig a karakterek egyre csak slankulnak - Clu akár maradhatott volna maszk mögött, így is csak egy arctalan gonosz, Olivia Wilde figurája maga a megtestesült naiva (eleinte szórakoztató, később inkább már zavaró), míg Sam Flynn olyan, mint minden fehérlelkű hős: unalmas.

A film tartogat egy-két várható fordulatot, miközben egyre sűrűbben kacsingat a STAR WARS irányába, ám hiába minden - a Daft Punk szenzációs szkórjától a káprázatos és egységes látványvilágig -; miközben görcsösen keresi az egyéni hangot, a TRON LEGACY végül saját szétszórtságába bukik bele. De oda se neki: ez is csak egy film.