Egyszer már volt szó a filmről, a holnapi bemutató kapcsán most kap még egy esélyt a ParaNorman. Lássuk, tud-e élni vele!

A Coraline és a titkos ajtót nézve azon merengtem néhány éve, vajon a különféle behatások (úgymint a milliónyi, változatosabbnál változatosabb "szórakozást" kínáló televíziós csatorna, illetve a videojátékok no meg a jó öreg internet) megszaporodása, elterjedése ill. agresszívebbé válása mennyire emelte a gyerekek ingerküszöbét azóta, hogy én voltam kisiskolás, mert biztos, hogy emelte. Ideális esetben egy olyan film, mint a Coraline és a titkos ajtó, szóval egy ilyen frászt hozó élmény legalább egy, ha nem is álmatlan, de forgolódásokban gazdag éjszakát illene, hogy hozzon általános alsós vagy alig felsős nézőinek.

Egy ilyen mély nyomot hagyó bemutatkozás után a Laika produkciós cég részéről nem is lett volna jó húzás, ha letér erről a sötét matériával megkezdett útról. Elvégre kell valaki, aki a száz színben pompázó, ámde egyre nehezebben megkülönböztethető arculattal bíró animációs cégek oldalvizén valami egészen mást kínál. A gyerek-kompatilibis horror persze sosem lesz olyan kelendő, mint egy állatos kalandmozi, holott segítséget nyújthat ahhoz, hogy a szülők ne csak nyámnyilákat neveljenek csemetéikből a jópofa–vicces–szerelmes–színes–szagos–idióta tengelyről leszakadni nem tudván. Az egészséges mértékű, játékosan keltett félelem megedzi a lelket.

A ParaNorman márpedig felvonultat zombikat, kísérteteket, boszorkányokat egyaránt. Sok lenne a jóból? Némileg. A történet főhőse, Norman Babcock ugyanis társalog a holtakkal, majd zombik elől menekül, végül pedig megküzd a boszorkány átkával is. Intenzitás helyett azonban szakadozottság, szétszórtság jellemzi ezt a rémmesét: a szellemek jobbára csak lebegnek, a zombik szerepét pedig a cselekmény egy pontján alaposan megváltoztatja a forgatókönyv, részben azért, mert mégsem mehet át egy gyerekfilm mészárlásba, részben pedig azért, hogy tanulságokat mondhasson fel. Azokra mindig szükség van, ám a történetbe való hatásos befűzéséhez igen jó érzék kell. Nem biztos, hogy Chris Butler író és társai ebben hiányt szenvednek, inkább csak megelégedtek azzal, ami adta magát egy nem mindennapi képességgel bíró, különc kissrác helyzetéből. Ezt üstökön ragadva odatapasztották az egyébként egész erős tetőpont legtetejébe, gondolván, így minden a helyére kerül.

Nem tévedtek nagyot, mert még ha alkotóelemei itt-ott szögletesek is, a ParaNorman kerek film. Csak hát ha a Coraline és a titkos ajtó olyan jól megvolt nyilvánvaló nevelő célzat nélkül, akkor egy kevésbé szofisztikált zombimozi még kevésbé kiált ilyesmiért. A mi tanulságunk: nem lehet ott is Neil Gaimant –vagy Henry Selicket– várni, ahol nincs. Van helyette más: morbidság mellett humorban sem szűkölködik a film. Figurái tipikusabbak már nem is lehetnének (izomagy, cicababa, dagi, iskolai szekáló, fura nagybácsi), de néhány élőhalott vagy csak egy-egy testrész közéjük hajításával egészen mulatságossá válnak. Mulatságos – cseppet sem nyomasztó, szórványosan rémisztő, egyáltalán nem eredeti film a ParaNorman, de mulatságos.

A film magyar szinkronjáról itt írtunk.