- SPOILERMENTES -

Három rendező, hat kor, hat történet - egyetlen óriási filmblöff? Nos, előjáróban csak annyit mondanék, hogy ha Ridley Scott nem idén gondolta volna úgy, hogy új nadrágot szab az Alien-univerzumra, akkor a Felhőatlaszból lehetne az év legvitatottabb filmje.

Ettől függetlenül jó eséllyel csámcsoghatunk majd hosszasan rajta, és ki tudja, egy-két év vagy évtized múlva még át is értékelhetjük: a jelen közönsége ugyanis leginkább sóhajtozással vegyes fejvakarással tekinthet a Wachowski-testvérek és Tom Tykwer közös odüsszeiájára, mert a Felhőatlasz több, mint egy film, ugyanakkor kevesebb, mint egy mítosz: igazából egy látlelet a filmről, mint önkifejezésmódról: egy iróniától nem teljesen mentes, de összességében magát véresen komolyan vevő kulturális idézetgyűjtemény. Ezt a hozzáállást viszont én nem igazán tudtam neki felróni, hisz a demagógiával szemben - melynek legfőbb ismérve a vak elkötelezettség - a Felhőatlasz tudatosan idéz mindenből, ami film, ami irodalom, ami zene. Mindenből, ami kultúra.

Nem is az a lényeg, amit a felszín sugall, hisz minden több szálon futó, sokszereplős dráma lényegében a sorsszerűségről mesél; arról, hogy minden mindennel összefügg. Ennél izgalmasabb az, ahogy a film a különböző zsánerekkel játszik. Mert abból aztán van itt minden: poszt-apokaliptikus túlélődrámával kezdve barkós oknyomozó krimin és öregkori szatírán át futurisztikus love story-ig, melyek persze ilyen meg olyan módon, hangzatosan artikulált "karma" és "végzet" szavakkal kísérve fűződnek egymásba. Önmagában ez az idősíkok között folyamatosan ugráló narratíva, és az arra felfűzött cselekmény is lehet lebilincselő, de mint említettem, a rendező-triónak nem feltétlenül csak ez volt a szándéka, mert kimódolt fordulataival és esetenként csalódást keltő megoldásaival - jó tempó, jó vágás és jó játék ellenére - ez kevés.

A felszínt teleszemetelő kinyilatkoztatások mögött ugyanis egy sokkal érdekesebb vélemény rejtőzik, melyet a trió a filmről, mint médiumról alkotott: a hat sztori, amelyben ismert arcok a tőlük megszokottal szöges ellentétben álló szerepeket öltenek magukra - néha akár bőrszínt vagy nemet váltva -, hat különböző zsánert képvisel, amely annak főbb szabályait betartva mégis ugyanarra jut: lehet egy film bármennyire abszurd vagy éppenséggel kőkemény műfaji darab, kell neki egy üzenet. Kell valami, amit hamuba sült pogácsa módjára magával vihet a néző a filmről, különben az adott produkció elbukik. Legyen bármennyire is kicsi a film által felvállalt szerep, ha nem tesz hozzá a kultúrához, melynek - minőségtől függetlenül - részét képezi, akkor olyan, mintha nem is létezne.

Ez a meglátás az én hamuba sült pogácsám, és ha te ezt nem látod meg a Felhőatlaszban, akkor sincs nagy baj: a filmben van még elég kraft ahhoz, hogy valami mást túrj kis magadnak belőle. Feltéve, ha "ásóval a kezedben", azaz hegyesre élezett tudattal állsz neki a filmnek, mert tagadhatatlan, hogy a Felhőatlasz igényel egy bizonyos tudati állapotot, melyet bizonyos elemei rendesen meg tudnak mételyezni (mert felszínes mondandóit a kelleténél tényleg többször artikulálja), és ez a nagy szerepcserés játék (Hugh Grant, mint törzsi maszkos kannibál? Tom Hanks, mint feka börtöntöltelék? Halle Berry, mint nyársat nyelt zsidó nő? Susan Sarandon, mint szanaszét varrt javasasszony???) is meg tudja feküdni a gyomrot, a 170 perces játékidőről  nem is beszélve. De ha ezeket az elemeket te is apró sirámoknak érzed, akkor az év egyik legnagyobb kalandja vár rád, melynek végét egyéntől függően belengheti keserű blöffszag vagy a katarzis borzongató érzése, de ne feledd: maga az út néha fontosabb, mint a végcél. Csak hogy én is idézzek egy közhelyet az egyetemes kultúrából.

kövess minket facebookon és twitteren!