A senkit nem érdeklő művészrejszet követően pár bekezdés erejéig visszatérek azokhoz a produktumokhoz, melyekért szerettek minket: jöjjenek hát a zombiszeletelő csinibabákat, kort és közeget tévesztett westernhősöket és Tarantinót majmoló "never been" sztárokat felvonultató vackok!

Resident Evil: Retribution (A Kaptár: Megtorlás). Lentről indult, aztán mélyebbre és mélyebbre süllyedt, és mégis: a Resident Evil-szériának sikerült elkerülnie a DTV-temetőt, amely valószínűleg annak tudható be, hogy a játék-franchise mozis átiratának szellemi atyja, Paul W.S. Anderson fülét, szemét és agyát befogva pofátlan lelkesedéssel tolja az akciót, a sebességet, a tombolást és a tinédzser fiúk párnája alá való testiséget a sorozatba, amely úgy a negyedik rész magasságában el is jutott arra a szintre, ahová Egyszeri Tibi egy jól sikerült parti csúcsún: amikor már semmi se számít, se a zene, se a haverok, csak a pörgés, haver, csak a pörgés.

Ebben a paraméterben pedig az ötödik epizódnak sikerül rádiktálnia az elődökre, ugyanis egyik akciójelenet topog a másik sarkában, mi több, az egymással tökéletesen ellentmondó helyszíneknek (Time Square, New York; Vörös tér, Moszkva; a Holtak hajnalából nyúlt kertváros, Racoon City; stb-stb.) és monsztereknek (a hosszú nyelvű agyas-patásnak, a gigabaltát cipelő zsákos fejű böllér-hentesnek és az - újdonság a menűn! - szovjet zombikatonáknak) még valami konzisztens hátteret is sikerül összeverbuválni, ami igen csak nagy szó a filmgyártásnak eme portáján. És ez az a háttér (csak azért se lövöm le, hogy mi), amely megteremti a lehetőséget arra is, hogy az előző epizódok legnépszerűbb (vagy a leginkább legatyásodott színészek által megformált) figurái is visszatérhessenek, amolyan Best of Alice mixtúrát alkotva. Nekem meg vagy a popcorn, vagy a fegyverek szüntelen 3D-s hajigálása vette el az eszemet, de már-már elkezdtem élvezni ezt a szart.

Lawless (Fékezhetetlen). Vörös ördög legyek, ha értem, mi ragadta meg Nick Cave és John Hillcoat fantáziáját ebben a sokszor látott és mindannyiszor elfeledett sztoriban, melyben gazfickók számolnak le még gazabb fickókkal. Persze, értem én, hogy van valami költői, van valami romantikus a szesztilalom idején whisky-t párologtató, senkivel nem lacafacázó, és mindenek előtt elpusztíthatatlannak tartott Bondurant-fivérek igaz(?) történetében, de Az ajánlat poézisét vagy Az út porból és kétségbeesésből gyúrt szépségét ebben a filmben hiába is keresnéd, a Fékezhetetlen ugyanis a zseniális páros eddigi legkommerszebb filmje. Olyannyira kommersz, hogy Shia LaBeouf ki sem lóg a névsorból, ahogy ott szerencsétlenkedik a fivérei árnyékában és valami mormon/amish nőszemély (Mia Wasikowska) után kajtatva. Ez az a film, melyben a kardigános Tom Hardy simán elmegy komikus figurának, hisz ha a Chicagóból vidékre szakadt vörös maca (Jessica Chastain) hozzászól, ő ezt valami mélyről jövő mormogással honorálja. És ez az a film, melyben Guy Pearce úgy csinál magából mind megjelenésében, mind magatartásában gonosz pojácát, mintha egy Dick Tracy-képregény oldalairól pattant volna ki. Ezek után hiába törik a csont, hiába nyílik a giga, a filmet elég nehéz komoly teljesítményként kezelni: csigatáras popcorn-adagolónak kiváló.

Hit and Run (Üss vagy Fuss!). Valamilyen, számomra teljesen érthető okból hamarosan olyan film kerül a magyar vásznakra, melynek még az amerikai mozikban se volt túl sok keresnivalója (mondjuk, a bevallottan és látványosan alacsony költségvetését sikerült meghatszoroznia, azaz 2-ből csinált 12 millió dollárt, halleluja!): a világnak valamennyi féltekén maximum a Vásott szülőkből (a sorozatból, nem a filmből) és apróbb mellékszerepekből (Zathura, anyone?) ismerős Dax Shepard ugyanis szerzői filmet alkothatott, melyet íróként, rendezőként és főszereplőként is jegyez, ráadásul a különböző kis múltú színészek nevét és arcát a plakátra pakoló darab vidéki filmklubok és másodvonalbeli fesztiválok helyett a szó szoros értelmében vett nagyközönség előtt debütálhatott, most pedig mindjárt itt van a magyar mozikban. Ki érti ezt?

Az addig rendben van, hogy a stúdióarcok az "eszeveszett és komikus*" hajszát ígérő filmben egyfajta szegény ember Halálos iramát látták, de azért igazán megnézhették volna a végterméket, amely úgy fest, mint egy kisvárosi autóbemutató, melyben a sofőrök óvatosan, a kocsikat véletlenül sem összekarcolva kanyarognak elhagyatott utakon és leharcolt repülőtereken. Mindeközben a tanúvédelmi programból kilépő és egykori bűntársai által üldözőbe vett Shepard a csaját (Kristen Bell) próbálja eljuttatni A-ból B-be, s a nagy száguldás közepette a páros felváltva idézgeti Tarantinót és Linklatert, amely már önmagában is nagy baklövés, mert a két szerző sehogyan se fér össze, ráadásul a dialógok erőltetettek, izzadságszagúak, gagyik - szóval tökéletesen belesimulnak a hasonló jelzőkkel illethető üldözéses jelenetekbe. A végére egyetlen kérdés marad: vajh a rasztafárira fazonírozott, egészséges kutyakajákról papoló rosszfiú szerepében életképtelenkedő Bradley Cooper keresett már magának egy új ügynököt?

*részlet a magyar szinopszisból