Egy montreali általános iskolának sürgősen új tanárra van szüksége, ám az előző oktató hirtelen távozása okán a jelentkezők nem adják éppenséggel egymás kezébe a kilincset, úgyhogy amikor Bachir Lazhar, az Algériából érkezett, szerény, ám eltökélt tanár mindenféle ajánlólevél nélkül esik be az ajtón, az igazgatónő kénytelen neki esélyt adni. A konzervatív elveket valló, ám ezeket a maga visszahúzódó módján megélő tanár felvilágosult gyermekekkel találja szemben magát, így eltart egy darabig, mire megtalálja velük a közös hangot, azonban arra gyorsan rádöbben, hogy a gyerekek ártatlan világképét egy közösen átélt trauma mocskolta össze: Lazhar tanár úr elődje ugyanis öngyilkos lett, méghozzá abban a tanteremben, ahol óráit tartja.

Eme blog olvasóit talán nem éri váratlanul a kijelentés, miszerint mi alapvetően széles körben bemutatott - csúnya szó következik -, ún. kommersz filmekkel foglalkozunk, s emiatt gyakorta érzek egyfajta keserűséget, hisz míg a huszadik posztot szánom annak, hogy James Cameron most épp hány Avatarban gondolkodik, addig hajlamos vagyok elsiklani a világ filmtermésének valódi gyöngyszemei felett, melyek képesek hosszú-hosszú éveken át a nézővel maradni, mikorra a gyorsan elévülő látványorgiák már rég az enyészeté lettek (szerencsére Barna ennek ellenkezőjén dolgozik, áldattassék a neve érte). Nem akarok képmutatónak tűnni: én is szívesebben csodálkozom rá a felületes hókuszpókuszokra, mint hogy olyan filmekkel szembesüljek, amely kihívások elé állítanak, gondolatébresztésre késztetnek, esetleg kényelmetlenül érezzem magam tőlük.

Szerencsére, a Lazhar tanár úrra ez utóbbi egyáltalán nem jellemző, mi több, az a típusú film, amely első percétől fogva magával ragad, megindít és meghat, előbb érzelmileg teljesen kimerít, hogy aztán fel is töltsön, mégsem érzed úgy magad tőle, mintha szándékosan manipulálnának. Pedig az ismerős alapszituáció magában rejti a tanár-diák filmek valamennyi buktatóját, meg azt az önfeláldozó tanárok által szélesre taposott ösvényt, amely a diákok önmegvalósításához vezet.

Nem. Lazhar tanár úr nem akarja megváltani a világot, nem kíván semmit se megreformálni, csupán azon van, hogy a gyerekek képesek legyenek megérteni és ezáltal fel is dolgozni azt a traumát, melyet a szülők és a tanári kar a lelki épségük védelmében folyamatosan feledtetni próbál velük, pedig nem értik, hogy hiába lapátolnak több rétegnyi földet a holtakra, ők velünk maradnak - jelen esetben azért, mert "szerettük őket, és ők is szerettek minket". Lazhar tisztában van azzal, hogy az ez a kierőszakolt feledtetés életre szóló hazugsághoz, torzuláshoz vezethet, ugyanis néhány éve ő is hasonló traumával szembesült.

Mindeközben egyre közelebb kerül a nebulókhoz, ám más hasonszőrű produkciók oktatóival szemben ő nem holt költők és írók műveivel példálózik, nem buzdít titkos véd- és dacszövetségek alapítására, egyszerűen azt teszi, amire csak a legjobb pedagógusok képesek: megtanítja a gyerekeket tanulni; felismerni, kezelni a dolgokat, felkészülni a külvilág kegyetlenségére, amely a megjelenése előtt oly erőszakosan nyomult be a 11-12 évesek naiv világába.

Ezt a finom, már-már szubtilis és elképesztő empátiát igénylő hozzáállást nem csupán a kitűnő forgatókönyv (amely egy-két szájbarágósnak ható megnyilvánuláson túl tele van fájdalmas vagy éppenséggel megindító igazságokkal) és a remek ritmusú rendezés (mindkettő Philippe Falardeau érdeme), de a címszereplőt megformáló Mohamed Fellag tolmácsolja, aki minden díjat megérdemelt volna, ha az ítészek a látványos kirohanásoktól, szembeötlő testi-lelki defektusoktól mentes alakításokat is képesek lennének értékelni.

Mikor a film véget ért, és a könnyeim végre felszáradtak, az első tettem az volt, hogy utánanézzek az IMDb-n, hogy melyik film happolhatta el a legjobb idegennyelvű produkciónak járó Oscar-díjat eme csodálatos gyöngyszem elől: ha nem a Nader és Simin lett volna, akkor most nagyon dühös lennék. Eme két filmet ugyan egy egész félteke választja el egymástól, de akár ugyanabban a kerületben is játszódhatnának. Sőt, akár itt, a szomszédban.