A kelet-afrikai Wadiya első embere, Aladeen tábornok (Sacha Baron Cohen) hogy népe lőtt bizonyítsa nagyszerűségét, nukleáris töltet fabrikálásába fog, mellyel természetesen magára haragítja a világ csendőreit. A háború elkerülése végett kénytelen New Yorkba utazni, hogy szándékairól nyilatkozott az ENSZ előtt. Csakhogy odaát merénylet áldozata lesz, amely fejétől ugyan nem, de nemes szakállától megfosztja, ezért aztán a kutya sem ismeri fel, s miközben Manhattan utcáit rója, addig egy imposztor egy olyan békeszerződés aláírására készül, amely véget vetne a diktatúrának Wadiyában. Ez pedig tűrhetetlen.

A kelet-afrikai Wadiya első embere, Aladeen tábornok (Sacha Baron Cohen) hogy népe lőtt bizonyítsa nagyszerűségét, nukleáris töltet fabrikálásába fog, mellyel természetesen magára haragítja a világ csendőreit. A háború elkerülése végett kénytelen New Yorkba utazni, hogy szándékairól nyilatkozott az ENSZ előtt. Csakhogy odaát merénylet áldozata lesz, amely fejétől ugyan nem, de nemes szakállától megfosztja, ezért aztán a kutya sem ismeri fel, s miközben Manhattan utcáit rója, addig egy imposztor egy olyan békeszerződés aláírására készül, amely véget vetne a diktatúrának Wadiyában. Ez pedig tűrhetetlen.

Sacha Baron Cohen új magánszáma hiába tartalmaz egy egész bekezdést megtöltő sztorielemeket, A diktátor ugyanazt a nyomvonalat követi, mint Cohen valamennyi teremtménye Ali G-től, Boraton át Brünóig: egy, a saját szélsőséges szabályai szerint működő, gyermeki lelkű (félidióta? félufó?) karikatúra szembesül a világgal, és annak minden aspektusával. Bár Cohen figurái külső megjelenésükben homlokegyenest különböznek egymástól, az általuk bejárt út mindig ugyanaz. A komikus egy egész karriert épített fel ugyanarra a poénra, de mivel a célpontok száma végtelen, így maga a tréfa is szüntelenül aktualizálható.

És ahogy azt már korábban is leírtam, Cohen azért működik, mert a politikai (in)korrektség jegyében senkit és semmit nem kímél: haza is legalább annyi töltetet küld, mint idegenbe, egyszerre röhög a prűdségen és a liberalizmuson, a keresztényeken és a mohamedánokon (meg persze a zsidókon), a sztárkultuszon és a kisember jelentéktelenségén, a férfiakon és a nőkön, és persze saját magán is. A diktátor szűk 80 perces játékideje pedig hihetetlenül intenzív poéncunamit zúdít a nézőre, melyek között ugyan van jó néhány kevésbé sikerült is, de minden kapufára jön egy gyönyörű kapásgól, és ha az ember jegyzetfüzettel ülné végig a filmet, hogy a találatok után húzza a strigulákat, könnyen kiderülhetne, hogy A diktátorban több jó poén van, mint tizenöt másik vígjátékban.

Szóval Cohen kiválóan teljesítette a penzumot, és az is a javára írható, hogy valamelyest visszavett a péniszpoénokból (melyek azért elég rendesen a Brüno fejére nőttek, úgymond), és ugyan falloszvillantásra és férfiszerelemre ezúttal is van példa, mi több, egy bizonyos szerelmi szál egy vaginában fog kiteljesedni (és nem úgy, mint általában), a gyomorforgatás ezúttal meglehetősen kis szerepet játszik.

Ugyanakkor A diktátor nem csak ebben mutat változást az elődökhöz képest: míg a Borat egy az egyben az áldokumentarista, félig improvizált megközelítésre volt felfűzve, amely még a Brüno esetében is úgy, ahogy működött,  Aladeent egyszerűen már nem lehetett megetetni a mit sem tudó átlagemberrel, amely részben a figura excesszív megjelenésének, részben pedig Sacha Baron Cohen népszerűségének köszönhető. Tehát a film immáron hagyományos mederben készült (és a fentiekben ecsetelt sztorivonalon túl egy, már-már épkézlábnak mondható szerelmi szálat is kínál), de sebaj, Cohen így jobban elengedhette a fantáziáját, mi több, még Megan Foxot is ágyba vitte, és ezt nem sokan mondhatjuk el magunkról.