Ki ne játszott volna már el a gondolattal: milyen lenne más bőrebe bújni, akár csak egy nap erejéig? Hollywood a kelleténél többször is.

Ki ne játszott volna már el a gondolattal: milyen lenne más bőrebe bújni, akár csak egy nap erejéig? Hollywood a kelleténél többször is, ám alighanem most először teszi ezt korhatáros körülmények között. Sajnos azonban a keretek áttörése más fronton nem sikerült. A Testcsere a magyar címmel azonos néven illethető vígjátéki alműfaj minden megszokott velejárójával szolgál, ám megelégszik harsányságával, s éppen olyan kicentizett dramaturgiával bír, mint a másfél hónapja látott Vasököl.

Ráadásul humor terén elég rosszul indít: az első percek egyikében kiadósan arcon fossa a nézőt, ami minden, csak nem vicces. Hál'isten ezzel a mélyponton túl is jut, úgyhogy a gyorsan megfogalmazott ítélet képes enyhülni, s a film beáll egy éppen kielégítő szintre, noha a hasonló, az jó ízlés határát súroló poénok rendre célt tévesztenek, ami a Másnaposok írópárosától nagy-nagy csalódást jelent. Most komolyan: mit lehet (már) azon nevetni, hogy egy irtóra szexi, félpucér nő hangosan könnyít magán a vécén, majd megjegyzi, hogy nem kéne annyi thai/kínai/indiai/mexikói vagy milyen kaját fogyasztania? Nem ez az egyetlen terület, amin az alkotók elbaltázzák a szórakoztatást: a kisgyerekeket érintő, nyugtalanító CGI-vel kísért viccelődések előtt is leginkább értetlenül áll az emberfia. Lehet-e itt még menteni a menthetőt?

Szerencsére igen. A lényegből, azaz a testcseréből fakadó humor ugyanis képes megbízhatóan kellemes perceket okozni, sőt nevettetni. A hétéves kislányokat lazán leribancozó Jason Bateman már-már önmagában is megéri a mozizást, ráadásul a komikus színész a film java részében olyasmit csinál, amit például Az ítélet: család (Arrested Development) című sorozatában, meg úgy nagyjából összes filmjében kínosan került. Ryan Reynolds-tól a tartózkodó, illemtudó fickó ugyanakkor kevésbé megy élményszámba.

S ha már élmény: ha még egy filmben meglátom mostanság Olivia Wilde-ot, én nem tudom mit csinálok (de igen: elmegyek Amerikába színésznek, hátha nekem is szerencsém lesz, mint Justin Timberlake-nek a Lopott időben, s eljátssza az anyukámat, ha már mást nem). A hölgyemény Leslie Mannel egyetemben komoly megpróbáltatásokat okoz a férfinézőknek, s még az sem ront sokat a dolgon, hogy a fedetlen keblek illúziók csupán: számítógép alkotta őket. Igen, itt tartunk, hölgyeim és uraim, a trükktechnológia már azt sem kíméli, ami szent. Se a ciciket, se a kicsiket.

A kellemetlen és a derűsebb pillanatok tehát erősen vetélkednek egymással. Jól tudjuk, egy vígjáték mit sem ér, ha nem vicces, s ha a Testcsere éppen az alapötlete körül tevékenykedik, akkor nem teljesít rosszul, ám ezen kívül a korhatárosság szolgáltatta szabadság rossz irányba ragadta el a készítőket. Mázli, hogy itt van Bateman, aki a Förtelmes főnökök után még egy komédiából kimagaslik, s ha ehhez még hozzávesszük, hogy Speier Dávid újabb lépést tett a magyar és az angol nyelv kreatív összeolvasztásában (a 'fucktime' kifejezés immáron feljegyezhető a hazai szótárakba), akkor a Testcsere a ténylegesnél máris egy fokkal jobb filmre cserélődik.