Nos, a cím nem árul zsákbamacskát.

Nos, a cím nem árul zsákbamacskát. Justine (Kirsten Dunst) hangulata egyre melankolikusabbra fordul esküvője estéjén, hamarosan pedig a Melankólia nevű bolygó áll a Földéhez vészesen közeli pályára. A két folyamat feltehetően nem független egymástól, minthogy az is valószínű, hogy a főszereplő hölgyeménynél az a fenyegető égitest sokkal mélyebb benyomást tesz a nézőre. Egy igazán jó dráma esetében márpedig nem kellene így lennie, ám a szemlélő számára a menyasszony nem kerül a Melankóliával megegyező közelségbe. Lars von Trier rendező különféle interjúiban viszont sok mindent kifejt Justine-ről, igazán integrálhatott volna a filmbe ezen további jellemrajzból egy keveset. Vagy csupán nem Kirsten Dunst volt a megfelelő választás? Még nála is szokatlanabb Kiefer Sutherland jelenléte, de a sci-fi vonal mellett ő is egy jó kapaszkodó a nagyobb közönség megnyerésére. Nincs vele ugyan semmi baj, bár biztos lesz a nézőtéren, aki hiába várja tőle, hogy a parancsot megtagadva túszul ejtse a Melankóliát és térdlövéssel kényszerítse pályamódosításra. A film talán depressziótól szenvedőknek nem való, ellenben az álmatlansággal küzdőknek segíthet; akiket nem szippant magába az első, jó nyolc perces képsorral, azoknak a feléig kell ébren kibírni, onnantól már a figyelmünknek is szentel valamennyit, s még az is lehet, hogy a végső ítélet derűs lesz. A melankólia viszont így vagy úgy, de garantált.