Hogy a Gesztivál mennyire nem érdekelte sajtót, azt a "VIP" bejárat előtt  eluralkodott kaotikus állapotok alapján gyorsan le lehetett szűrni: minden tollforgató (minden előadó, stábtag, stb. és mindenki, aki valakinek a valakije) tegnap délután akarta beváltani voucherjét, regisztrációját, akármijét, mert hát ezen a nem túl nyárias este poptörténeti momentumban volt részünk: Prince végre koncertet adott Magyarországon.

Hogy a Gesztivál mennyire nem érdekelte sajtót, azt a "VIP" bejárat előtt  eluralkodott kaotikus állapotok alapján gyorsan le lehetett szűrni: minden tollforgató (minden előadó, stábtag, stb. és mindenki, aki valakinek a valakije) tegnap délután akarta beváltani voucherjét, regisztrációját, akármijét, mert hát ezen a nem túl nyárias este poptörténeti momentumban volt részünk: Prince végre koncertet adott Magyarországon.

Szóval a bejutás nem ment éppenséggel flottul, jómagam metapay-szűzként a kártyás fizetőeszköz kiváltásával és regisztrációjával is megizzadtam kissé, de aztán benyelt a sajátos aromával (zölddel, égő olajjal, felvert porral, olcsó parfümmel és több tízezernyi testből áradó izzadság szagának sajátos vegyületével) és zajokkal felvértezett szigetérzés, amelytől az év 358 napján az ember talán kétrét hányna, de nem ezen a héten. Mert ez a hét a sajátos kapcsolatokról, erkölcsi normákról, illetve azok hiányáról szól - a könnyen megkötött, és legalább olyan könnyen elszakadó barátságokról, meg egyfajta közösségi szellemről, amely még az évről évre hangsúlyosabb külföldi jelenlét ellenére is érezhető.

És a tegnap este még egy dologról szólt: a funkyról. Annak minden rokonáról, a bluesról,a  jazzről, az RNB-ről és a popról, no meg Prince-ről, aki 53 éves kora és markánsabb vonásai ellenére ugyanolyan örökifjúként vette birtokba a színpadot, mint 25 évvel ezelőtt. Egy centit sem nőtt, és nem is csökkent: méreteiben törpe, jelenlétében óriás, akinek fantasztikus, semmivel sem összetéveszthető orgánuma betöltötte a rendesen felturbózott nagyszínpad előtt összegyűlt 20-30.000 ember fülét és lelkét. És a show ugyan nem mindig érintett meg, de minden ízében professzionális előadás volt, miközben átjárta egyfajta improvizatív bulihangulat, amitől emberibbnek, érzékletesebbnek és érzékibbnek tűnt.

Prince Rogers Nelson zenészei (egy kivétellel mind csaj, ugye) pontban 8-kor zendítettek rá egy progresszív(!) elemeket sem nélkülöző jazz-intróra, amelybe aztán fankis elemekkel együtt maga, az Artista is belefolyt. A show első felét az új millennium dalai uralták (i.e. egyet sem ismertem), néha háromszámos mixcsokorba szedve, néha hosszú fel- és levezetéssel (melyek aztán rendesen próbára tették a türelmemet), Prince pedig folyamatosan dolgoztatta és ugratta a közönséget ("én ismerem ezt a dalt, de ti tuti, hogy nem!"), és ez kellett is, mert a nép nagyon várta a régi slágereket.

Mielőtt ez bekövetkezhetett volna, Prince már le is vonult a színpadról, hogy aztán a Creammel térjen vissza, és ha eddig nem sikerült, hát onnantól kezdve a kezéből etette a nézőket. Hisz jött a Purple Rain (laza nyolc perces kiadásban), és vele együtt egy bíbor/sárga konfettikből álló giccseső, aztán megint egy levonulás, végül egy megbocsájthatatlan, mégis zseniális medley, melyben a When Dove Cries 1 percet, a Sign O the Times pedig kb. 10 másodpercet kapott: eme blaszfémiát a Herceg annyival intézte, hogy "itt akartok lenni egész éjjel? tudjátok ti, hány slágerem van?", és bizony nem túlzott: mostani turnéját is 100+ dalból válogatta össze, nehogy bárhol is ismételnie kelljen. Természetesen felhangzott a Kiss is - erősen átdolgozott változatban, és még Michael Jackson szelleme is beköszönt az énekeslányok által előadott Don't Stop Till You Get Enough erejéig.

Nettó száz percnyi élő örömzene; a kivetítőn kendőzetlenül boldog, kisírt szemű, kielégült ősrajongókkal: a 80-as éveket idéző idétlen táncmozdulatai ellenére Prince ismét több ezer nővel szeretkezett. Soha rosszabb szigetnyitányt, hm?