Vannak, akik imádják a LOST-ot és vannak, akik nézik a LOST-ot. Más csoport nincs. S természetesen mindenki beszél róla, így most, hogy kivégeztem, én is fogok. Spoileresen. (A kommentekben meg főleg...)
Talán ez az Abrams/Lieber/Lindelof trió legnagyobb zsenije: hogy mindenkit megmozgattak. Főleg egy olyan korban, ahol a szenzációk jönnek, mennek, a celebek mindennél korábban halnak és az ilyen-olyan tehetségkutatók révén bárkiből lehet valaki. A tévésorozatok feje felett pedig folyamatosan ott lebeg Damoklész kaszája (kivéve, ha nem helyszínelnek itt meg ott meg amott), amely nem a kegyetlen stúdiófőnökök kezében van, hanem a miénkben. Szóval ebben a kegyetlen szituációban született és csúcsra tört egy olyan sorozat, amelyből pillanatok alatt lett néphisztéria és mint kevés társa, rendesen megreformálta a televíziózást.
Történt az, hogy JJ Abramsot, a televíziózás wunderkindjét az ABC megkereste egy sorozat ötletével, ami egy évszázadok óta népszerű túlélősztori (Robinson, ugye) körül forgott volna, de igazából semmi extrát nem kínált volna vaskos költségvetésén túl, mire Abrams visszareplikázott, hogy rendben van, de a sziget, melyre a szerencsétlenség túlélői vetődnek, ne legyen normális. Jules Verne nem forogna a sírjában, hanem ő is nézné. Mert lőn minden idők legdrágább pilotja fantasztikus díszletekkel, statisztériával és látványelemekkel, valamint egy nagy gépszörnnyel (illetve annak tűnő valamivel), melynek árnyéka megszeppent hőseinkre vetődik, majd néhány fát és HEROES dagi rendőrét kicsavarva tovább áll.
És olyan karakterekkel, akiket nem lehet nem szeretni (vagy szeretve gyűlölni): az elképesztően szexi és vadóc Kate-tel, az elképesztően szexi és vad Sawyerrel, a bölcs és misztikus Locke-kal, a vicces Charlie-val és a még viccesebb Hurley-vel, Sayiddal, az érző terminátorral és a mindent túlélő kapcsolatot reprezentáló Sunnal és Jinnel. Meg persze az egész kompánia őrző-védő angyalával, kvázi dobogó szívével, Jackkel.
Kicsit sarkítottan nézve a dolgokat, ha ez a néhány arc mindvégig megőrzi integritását, akkor történhet körülöttük bármi, a néző tudni akarja majd, hogy mi lesz a sorsuk.
(Innentől aztán tényleg nagyon spoileres.)
Persze, a LOST nem csak miattuk vert böhöm nagy szöget a popkultúra kőkemény kobakjába. A sziget egy óriási MacGuffin, egy olyan narratív eszköz, melynek mibenlétére még a hatodik szezon végén sem kapsz kielégítő választ, pedig addigra már minden négyszögölét szeretnéd ismerni és érteni, s talán nem elégszel meg azzal, hogy "íme, ez a kapu a rossz és a jó között". Mert hát mi a jó és mi a rossz? Erre a kérdésre a sorozat nem ad kielégítő választ, de a MacGuffin nem is a válaszokról szól, jóval inkább a kérdésekről és azok kimeríthetetlen tárházáról. A válaszkeresés a néző dolga. Ezzel nincs is baj, amíg a kérdések legalább következetesek. Azok is: egy darabig.
Tagadhatatlan: a hat évadból álló sorozat első felében még én is valódi izgalommal kutatom a válaszokat. Minden évad végén azt hiszem, én vagyok az okosabb, s persze utálom a sikeres tévés szériák rákfenéjét - a nyújtogatott rétestésztát (főleg a második évad első felének számmisztikáját, amely a későbbiekben jelentőségét veszíti), egy-két figura jellemének kicsavarását (mikor Charlie megkattan), meg persze azt, hogy a szereplők soha nem a megfelelő helyen és időben teszik fel azokat a kérdéseket, melyek minden nézőt foglalkoztatnak.
De legalább felteszik őket.
Sajnálom, hogy a fémmonstrum hamarosan füstszörnnyé változik - persze, hisz költségvetés tekintetében olcsóbb, ugyanakkor jóval misztikusabb karakter; bírom, hogy a sejtelmes Mások (vagy Többiek) végre testet öltenek és nem valami vérre szomjazó kannibál nép (őszintén, ez lett volna az igazi közhely), hanem nagyon is szervezett és fejlett kompánia, amely tulajdonképpen a jófiúk gyülekezeteként aposztrofálja magát. Hisz a legjobb gonosztevők egyáltalán nem tartják magukat gonosznak. Ben Linus személyében pedig egy mesteri machinátort ismerhetek meg, aki néhény elejtett mondattal még Locke-ot is simán az ujja köré csavarta. De mindennél jobban imádom azt a hatalmas szobor romját, azt a lábat, melyen mindössze négy ujj van. Akkor és ott még úgy érzem, hogy Lindenoféknak van egy nagy tervük.
A harmadik évad befejezése filmtörténeti momentum, ez nem vitás: a figurák jellemének és agendáinak flashbackek formájában történő teljes kifejtése megtörténik, muszáj hát letérni az útról. Méghozzá élésen. Ez az a pont, mikor úgy tűnik, hogy sok-sok megpróbáltatás és logisztika után az eltűntek végre megkerülhetnek, erre kiderül, hogy nagyobb hibát nem is véthetnek... én pedig az államat keresgélem, mikor a megszokott flashbackről kiderül, hogy ezúttal egy flashforward.
Aztán jön a negyedik évad, s innentől kezdve a sorozat elindul a hanyatlás útján. A kockát elvetették: mostantól a jövőt kell összekötni a jelennel, s a szálak egyre erőltetettebben, görcsösebben kapaszkodnak egymásba és itt aztán már tényleg mindenki kölcsönhatásban van mindenkivel, sziget előtt és sziget után egyaránt. De ez a kisebbik baj: az teljesen érthető, hogy hőseink jövőbeni alteregója megváltozik (újabb McGuffin: vajh mi lehetett az a tragédia, amely ekkora törést okozott a lelkükön?), de a szigeten ragadt változatuk is csúnya transzformáción esik át. Kate elveszíti vadócságát, mi több, nincs olyan epizód, melyben ne könnyezhetne meg valakit vagy valamit (és ez így is marad a befejezésig), de ami még ennél is rosszabb: Jack nemtörődömmé, fásult háttérfigurává szürkül, vele együtt a színész is elveszíti férfiasságát (fizikailag összeesik és még mellszőrzetét epilálja - Zsé legnagyobb bánatára :).
Minden évadban találkozom új figurákkal: a másodikban Mr. Eko viszi a prímet, akit aztán csúnyán ki is írtan, hisz - nomen est omen - csupán Locke visszhangját adja, de legalább érdekes figura; a harmadikban pedig belép a képbe Juliet, hogy szerelmi négyszöggé dúsítsa a Sawyer/Jack/Kate konfliktust - jómagam viszont jobban örülnék, ha végső soron valami fő-főgonsz kerekedne ki belőle, hisz a nőnemű ganék mindig érdekesebbek, mint a pénz és bosszú, meg egyéb ilyen alantas dolgok által vezérelt hímnemű társaik. A negyedik évad új arcok tekintetében is gyengélkedik: ugyan hány ember vallja kedvencének Daniel Faradayt, Milest vagy azt a vörös posht, akinek már most nem emlékszem a nevére?
Persze, igazságtalanság lenne figyelmen kívül hagyni az írói sztrájkot, amely sok más szériához hasonlóan a LOST-ot is negatívan érinti: az elődökhöz képest ez az évad még hosszban is kurta, ennek ellenére a második fele összehoz egy meglehetősen sablonos, de legalább izgalmas versenyfutást az idővel (és egy bombával), ám a befejezés ezúttal olyan cápát ugrik, amely a továbbiakban teljesen értelmetlenné teszi a válaszok keresését. Mert kizökken minden: a tér, az idő, a szándék és a jellemleírás is...
És innentől kezdve nincs visszaút. Bejön a képbe Jacob, a bődületesen unalmas narratív elem (már ránézésre is megalszik a tej a szájában), akiből kulcsfontosságú szerepe ellenére az istennek sem sikerül érdekes figurát faragni, s a magukból teljesen kifordult karakterek ide-odaugrálnak az időben, mintha ennek lenne bármilyen kézzel- vagy ésszel fogható vonzata. Ez az a (hosszú-hosszú epizódokon át tartó) pillanat, amikor rájövök, hogy úgysem tudom összeszerelni azt a sátrat, bármennyit is küzdök vele.
A hatodik évadra hőseink már integritásukat is teljesen elveszítik: van, aki már olyannyira nem önmaga, hogy tényleg nem önmaga. Az írók néha megpróbálják felidézni a régi szép időket: visszahozni a Jack/Sawyer rivalizálást vagy az időközben teljesen kiégett Ben ravaszságát (aki az egyik epizódban bűnbocsánatot kér és kap, a másikban megint gyilkos szövögetőként tetszeleg): a cuki másodvonalas Claire kap egy bűnrossz parókát, Sayidból kiég az utolsó érzelmi chip is, Hurley pedig teng-leng, nincs akivel humorbombácskákat pufogtathatna.
Közben egy alternatív jövő képsorai is feltűnnek, melyben mintha semmi sem változna az S1E1 origójához képest, közben mégis minden, s várom, hogy az utolsó epizódban a gyötrelmes jelen és a hazugnak tűnő jövő találkozzon egymással... de nem. A befejezés elképesztően patetikus, sok szempontból esetleges (egyrészt az, hogy a jövőben ki kinek a kije, másrészt az, hogy a jelenben ki menekül meg), sok szempontból pedig kifejezetten nevetséges (kihúzni és visszadugni a sziget dugóját) és rettenetesen színpadias (nagy összeölelkezés a templomban, ó!), ugyanakkor valamilyen szinten megnyugtató, hisz végső soron bejön az, amit már az első évadban is megállapítottam: a sziget nem más, mint egy purgatórium, melyben gyarló lelkeket mosnak tisztára. És mint a Truman Show végén, most én is azt kérdezem: mi megy a kettesen?