“Megnézni a Twilightot részegen? Azt még úgy se! Esetleg LSD-vel? Még azzal is rossz! Ha fegyverrel kényszerítenének rá? ... Inkább lőjenek le.”

A fenti, szabadon fordított mondatokkal minden jóérzésű férfi egyetértene (esetleg még annyit hozzáfűzne, hogy ha szex van kilátásban, bevállalja, hiszen rengetegen részesültek abban a sorban, hogy egy hölgy kedvéért túl kellett élniük a “vámpíros Barátok Közt” első egy-két epizódját), de jelen idézet különlegessége éppen az, hogy nem holmi mezei filmrajongó szájából hangzott el: az elkövető nem más, mint David Slade - az Eclipse rendezője.

A videoklipek világából Hollywoodba érkező Slade első két nagyjátékfilmjével már belekóstolt a Stephenie Meyer regényeket átható két legfontosabb tematikába: a HARD CANDY az underage sex, illetve a pedofília, a 30 DAYS OF NIGHT pedig a vámpírlét szerencsétlen következményeit tárta fel. Mikor a direktor a fenti módon fakadt ki a twitterén - majd később egy interjúban is - Edward és Bella kalandjai miatt, még maga sem sejthette, hogy később őt fogják megkeresni a harmadik résszel kapcsolatban, de természetesen a pénz beszélt, és Slade az elmúlt évet a rajongóknak való magyarázkodással töltötte - meg persze az eddigi legjobb Twilight film elkészítésével.

Mielőtt hölgy olvasóinkat elöntené a Jacob melegével összehasonlítható bizsergető reménykedés, gyorsan szögezzük le: a film szar. A borzalmas alapanyag banális és életszerűtlen dialógusaival lehetetlen mit kezdeni, a kamudrámát előadó Kristen Stewart és Taylor Lautner pedig továbbra is förtelmesen rossz színészek (Pattinson már kezd kinőni a haja mögül).

Ennek ellenére az Eclipse helyenként még férfi szemmel is kifejezetten élvezetes: a NEW MOON filmművészeti katasztrófája után az anyaghoz kellő cinizmussal és távolságtartással hozzáálló Slade meglepően magabiztosan fogja össze a szálakat (mármint azt az egyet: tudjátok, a naaagyon romantikusat) és kellő stílusérzékkel vezényli az eseményeket: ahol kell, sötét, ahol kell, giccses (de még mennyire!), és még az akcióknál sem kér epilepsziás remegést szegény operatörtől.

Aki szintén dicséretet érdemel: Javier Aguirresarobe munkája ezúttal nem ég úgy az ember emlékezetébe, mint a THE ROAD fájóan lírai képsorai, de panaszra senkinek sem lehet oka, hiszen a fény-árnyék hatásokkal ügyesen bánó elegáns beállítások között a csajok kedvéért megbújik egy-két ölelkezős nagytotál iszonyú giccses körítéssel, legyen az virágzó mező vagy nagyon bénán háttérbe festett havas hegylánc.

Ezúttal a zenével sincs gond: Howard Shore önmagához képest meglepően kellemes dallamokat komponált, bár egyik sem maradandó, ellentétben korábbi zseniális munkáival (amelyeket, valószínűleg, ennél valamivel komolyabban vett), és az ismét nagy nevekből összeállított, illetve megrendelt (a Muse például külön számot írt, jobban mondva ollózott össze a meglévőekből a filmhez) betétdalok is sokkal jobban illeszkednek a cselekménybe, mint az előző két rész esetében - tudom, ez nem túl nagy szó.

Apropó, cselekmény! Most ilyen is van! Mivel az első részhez viszonyítva a SÁTÁNTANGÓ is olyan, mintha Michael Bay rendezte volna, kellemes felüdülés volt azt látni, hogy - nem vicc, nem vicc - történik is valami a filmben. Való igaz, az egymást követő eseményláncolatok közti összefüggés enyhén szólva homályos (a Volturi például mi a jó francot is akart?), ráadásul az eddig megszokott módon tízből kilencszer Alice totál véletlenszerűen működő prekogníciója viszi előre a dolgokat - Miss Meyer, ezért még a J.K. Rowling íróképzőből is páros lábbal rúgták volna ki az első napon, aranyom.

Az igazi problémák természetesen ismét a “jellemek” és “kapcsolatok” kibontásánál kezdődnek: a párbeszédek semmivel sem lettek kevésbé kínosak vagy irreálisak, egyszerűen fájdalmasan dilettáns az egész (a film végére fájt a homlokom a sok facepalmtól), a karakterek pedig komoly versengést folytatnak a legnagyobb barom címért.

Nálam ismét Bella nyerte a díjat. Ebben nem kis szerepe lehet annak, hogy Kristen Stewart annyira van a színészmesterségtől, mint én a műkorcsolyázástól (sőt, egészen hihetetlen módon sikerült visszafejlődnie eszköztárának: már nem nyalogatja vagy harapdálja a száját, megelégszik azzal, hogy százhúsz percen keresztül csücsörít, egészségére), de az igazsághoz hozzá tartozik, hogy szegény csajnak megint olyan szerepet írt a tisztelt írónő, hogy nem csak a tinik, de a hétévesek is könnyen azonosulhatnak hatalmas problémáival (személyes kedvencem: “Bella, a vérengző gyilkos vámpír itt van a városban, és nincs más célja, mint megölni téged!” “Jó, ezt még megbeszéljük, de Jacob, miért nem hívtál vissza tegnap??!” Na, szerinted mégis miért?).

Taylor Lautner (akinek a pólói megint mosásban vannak) fogalmam sincs, mit művelt a két film forgatása között, mert agyban, tehetségben és izomban egyaránt összement szegény, pedig az első kettőről ezt nem sokan tartották volna lehetségesnek. És hogy a célközönséget is elszomorítsam: még a haja is szarabb!

Legnagyobb meglepetésemre az egyetlen pozitív csalódást Edward okozta, aki a film elején már kezdte egészen hitelesen adni a százakárhány éves megfáradt férfit, persze Jacob színre lépésével ez a rövid idill (akár Bella, akár a néző számára értjük) is szertefoszlik: az első fél óra után a maradék kilencven perc szinte kizárólag abból áll, hogy a két srác maratoni farokméregetést folytat, mely humorosnak szánt, de valójában iszonyatosan égő jelenetek sorozatából áll.

Apropó humor: az “unintenional comedy” kedvelőinek a film igazi csemege lehet, ha a legnagyobb klasszikus trasheket nem is múlja felül, de így is számtalan brutálisan vicces jelenettel szolgál. Minimum ennyiszer akarnak nevettetni a készítők is, de a tényleg humorosnak szánt jelenetek sohasem azok (egyetlen kivétel akad, ez azonban egy magyarra lefordíthatatlan szóvicc, így csak az angolosok készülhetnek rá): az egész kínosan feszengős dugós poénokból áll, melyek az Amerikai Pite 15-ben még megtalálnák a helyüket, itt azonban érthetetlen a szerepük.

Már csak azért is, mert mindez éles ellentétben áll a film egyik központi tanításával, mely a szüzesség - szűziesség körül forog (bár Bellára valójában az utóbbi nem jellemző: elnézést a szóhasználatért, de igazi mocskos ribanc módjára zsonglőrködik a két jobb sorsra érdemes férfiemberrel, akik helyében minimum kidobnám, de talán egy-két éles pofont is kiosztanék a szemétnek). A mai fiatalokat ismerve már eleve harsány kacajjal fogadnám egy olyan történet ötletét, mely a házasság utáni szexre próbálja nevelni a tinilányokat, de maga a megvalósítás még rátesz pár lapáttal a helyzet szerencsétlenségére.

Edwardék sokadik romantikusnak szánt együttléténél (Egyébként mi a jó fene abban a romantika, hogy nagyon hangosan és nagyon lassan lélegzünk, miközben olyan beszélgetéseket folytatunk suttogva, melyekhez képest Győzike is koherensnek tűnik? Ezek nem emberek, ezek kirakatfigurák, és ez nem szerelem, ez szoftpornó.) a következő beszélgetés zajlik le (nagy vonalakban): “Edward, nagyon fel vagyok izgulva, tégy magadévá!” “Nem, csak akkor szabad, ha összeházasodtunk.” Először is: ez most a lányoknak íródott, nem? Nekik kiváló példát mutat, mondhatom: könyörögjetek térden csúszva a szexért! Másodszor: Edward fél perccel később kéri meg Bella kezét... enyhe célzás a “nemes” céljaira a házassággal. Annyit persze meg kell jegyeznem, hogy az eljegyzéskor bedobott monológja az eddigi három film egyetlen tényleg romantikus szövege.

Persze amelyik férfi azt mondja, hogy egy vámpírmozira az érzelmekért megy, az általában hazudik, és őket az utolsó harmadban a sorozat eddigi legnagyobb interspecies ütközete kárpótolhatná az addigi szenvedésekért, de nem elég, hogy a CGI továbbra is borzasztó (a vámpírok még mindig a Kengyelfutó Gyalogkakukk-féle röhejes futással okoznak mókás pillanatokat, a farkasok pedig ismét mindenféle fizikai szabályt és életszerűséget figyelmen kívül hagyva vannak animálva, pedig az már a SPIDER-MAN trilógia címszereplőjénél is szúrta az emberek szemét), hiába merül fel egy-két valamirevaló gore pillanat ígérete (a vámpírok fejét szép látványosan távolítják el társaik), a korhatáron belül-maradás miatt a végtatok szakadás helyett törnek, hiszen a vérszívók belül meg vannak fagyva. Hogy mi van?

Sok siránkozásom ellenére az ECLIPSE eddig a sorozat legígéretesebb és legjobb darabja, mely bebizonyítja, hogy még lehetséges változtatni: egy hozzáértő rendezővel, létező cselekménnyel, több akcióval nem csak az eddigieknél élvezetesebb, de nagyrészt valóban élvezhető filmet sikerült készíteni (még akkor is, ha a szórakoztató jelenetek egy része nem szándékosan annak készült). Bizonyos dolgok azonban képtelenek a változásra: mint ahogy Bella és Edward szerelme, úgy a színészek tehetségtelensége, a forgatókönyv eszközei és dialógusai, valamint a technikai háttér gyengesége is örökkévaló. És ennek megfelelően ez a film sem fog új célközönséget meghódítani az emós lánykákon kívül, de ezt büszkén fel is vállalja: elvégre Bella is felvágja végre a karját.