Peter Jackson nem tudja, hol a határ. Talán soha nem is tudta.
Mi sem volt neki természetesebb, mint hogy négy éven át szorgoskodjon null költségvetésű első filmjén, a Bad Taste-en, ahol hosszú éjszakákat keresztülpepecselve apró lyukakat égetett a képkockákra, így szimulálva a fegyverek torkolattüzeit. Mi sem volt neki természetesebb, hogy a világ összes tabuján átgázolva engedjen teret hihetetlen kreativitásának, mikor a Hullajó segítségével belek, vér és profán humor különleges elegyéből megalkotta a hányva hahotázó néző prototípusát. Mi sem volt számára természetesebb, hogy hóna alatt a Weta trükkstúdióval újra és újra kiszélesítse az FX-technológia határait. Mi sem volt természetesebb, hogy leforgassa minden idők leghosszabb, legmonumentálisabb filmtrilógiáját - egyszerre -, méghozzá úgy, hogy nappal forgatott, este pedig írta a másnapi jelenet szövegeit. Ian McKellen úgy jellemezte A Gyűrűk Ura trilógiát, mint minden idők legdrágább amatőr filmjét. Peter Jackson valószínűleg azon sem lepődött meg túlságosan, hogy a trilógia közel 3 milliárd dollárt fialt világszerte, s közel másfél tucatnyi Oscar-díjat zsebelt be.
Peter Jackson nem tudja, hol a határ. Talán soha nem is tudta.
Mi sem volt neki természetesebb, mint hogy négy éven át szorgoskodjon null költségvetésű első filmjén, a Bad Taste-en, ahol hosszú éjszakákat keresztülpepecselve apró lyukakat égetett a képkockákra, így szimulálva a fegyverek torkolattüzeit. Mi sem volt neki természetesebb, hogy a világ összes tabuján átgázolva engedjen teret hihetetlen kreativitásának, mikor a Hullajó segítségével belek, vér és profán humor különleges elegyéből megalkotta a hányva hahotázó néző prototípusát. Mi sem volt számára természetesebb, hogy hóna alatt a Weta trükkstúdióval újra és újra kiszélesítse az FX-technológia határait. Mi sem volt természetesebb, hogy leforgassa minden idők leghosszabb, legmonumentálisabb filmtrilógiáját - egyszerre -, méghozzá úgy, hogy nappal forgatott, este pedig írta a másnapi jelenet szövegeit. Ian McKellen úgy jellemezte A Gyűrűk Ura trilógiát, mint minden idők legdrágább amatőr filmjét. Peter Jackson valószínűleg azon sem lepődött meg túlságosan, hogy a trilógia közel 3 milliárd dollárt fialt világszerte, s közel másfél tucatnyi Oscar-díjat zsebelt be.
Így aztán az utóbbi években elhatalmasodott megalomániája vezette kezét, mikor a Gyűrű-trilógia sikerének köszönhetően egyszerre szélesre tárultak előtte Hollywood kapui, s azt csinált, amit csak akart. S mi máshoz lett volna kedve, mint gyerekkorának legmeghatározóbb filmes élményének felelevenítéséhez? Jackson, aki imádja Merian C. Cooper Kongját (1933) és gyűlöli Dino De Laurentiis óriásmajmát (1976), már hátulgombolós korában újraforgatta az óriásmajom kalandjait festett háttérrel és gumigorillával, majd éveken át kilincselt a jogokat birtokló Universalnál egy Indiana Jones jellegű kalandfilm ötletével, amely történetesen Kongról szólt. A project grandiózusságától és Roland Emmerich Godzillájának bukásától beijedt stúdió anno leállította a munkálatokat, melyeknek elhamarkodottan adott zöld utat; egy trilógiával később ugyanez a stúdió könyörgött Jacksonnak, hogy valósítsa meg álmait, s fűt meg fát ígért a kiwi direktornak. Jackson kért is füvet is, fát is: zsebében minden idők legnagyobb direktori gázsijával és teljesen szabadkezet kapva forgatta le a Universal Pictures történetének legnagyobb költségvetésű filmjét.
A rendező mindenre ügyelt: aprólékossága példaértékű, még Lucasét is lekörözi, ezúttal a forgatókönyv is szépen összeállt az első csapó idejére és a színészgárdában sem voltak kényszerű cserék. S naná, hogy minden tízszer nagyobb volt, mint A Gyűrűk Ura trilógia forgatása idején. Jackson csupán egyvalakiről feledkezett meg: rólam, egyszerű nézőről, aki azért ült be a King Kongra, hogy szórakozzon egy jót.
A problémák ott kezdődnek, ahol a film is: a nagy gazdasági világválság korát remekül bemutató képmontázst követően a szereplők megszólalnak, és nem telik el egy perc, de lágy klimpírozás kíséretében már egymás nyakába is borulnak páran. Mi a rákfene folyik itt?! Mi ez a lírikus bazseva, kérem, miközben egy nyolc méteres gorilláért fizettem egy ezrest? A rossz felütésnél csak a folytatás szerencsétlenebb: dúl a szerelem, zakatol a szenvedély, és mindeközben képtelen vagyok azonosulni bármelyik szereplővel is: sem a butuska szőke (Naomi Watts), sem az Orson Welles-imitátor rendező (Jack Black), sem a ködös tekintetű lúzer író (Adrien Brody) nem képes magával ragadni: az afro-amerikai nevelőapa/féktelen suhanc mellékszáltól pedig hiába is várnék némi dramaturgiai kompetenciát (az utolsó harmadraa direktor úr is megfeledkezik róluk). A plakátfigurák színpadias dilettanizmusban menetelve mondják a magukét: a Lucas féle „klónok szerelme” ezek után már nem is tűnik olyan esetlennek. Azzal nyugtatom magam, hogy nincs semmi baj, kitartás: mindjárt megérkeznek a Koponya szigetre, s lesz nemulass!
Ekkor még nem sejtem, hogy a „ne mulass” tulajdonképpen nekem szól. Egy órányi játékidőt követően hőseink már meg is érkeznek a célpontba, ahol orkok, izé... vademberek támadnak rájuk, a csajt elragadják, rendeznek neki egy oltári bulit, majd a címszereplő előáll, és jöhet a mehet. Innentől kezdve beköszönt a CGI-diktatúra, az ám, de legyen bármennyire grandiózus a látvány, a megalomán túlzások és rajzfilmbe illő akciók csírájában oltják ki a feszültséget. Nem elég, hogy névtelen hőseink hosszú percekig rohangásznak egy megvadult dinoszaurusz-csorda fatörzs-vastagságú lábai között, de még vérmes raptorokat is lekungfuznak közben, aztán az 1933-as filmből kivágott pókverem újrájában megjelenő méretes bogárkölteményeket forgótáras géppisztoly segítségével tisztogatják le egymásról.
Ezek után elnézést kérek, hogy logika után kutakodok egy Kong-filmben, de miért van az, hogyha a drabális címszereplő nem egy, nem kettő, de három T-rexet fogyaszt el pár perc alatt, akkor később tucatnyi bőregér - melyek valamilyen véletlen folytán pont a lakóhelye szomszédságában vernek tanyát - kifog rajta? Miért van az, hogy a kérlelhetetlen kékszem kapitány minden ellenvetés nélkül visszafordul az életveszélyes mentőakció kedvéért? Miért van az, hogy a beszari Baxter egyszer csak liánon lógva veti bele magát a bogaras verembe? A sikongató szőkéből hogy lett egyszer csak könnyező harcos amazon („a Kongomat akarom!”), aki szerelmetes pillantásokat vet a szőrös hős irányában? És egyáltalán, a szemlátomást éhező kopnyai bennszülöttek hogy csinálják azt a gigacool tűzfolyót és hová tűnnek egyik pillanatról a másikra? Miért ütközöm úton-útfélen ilyen és ehhez hasonló kérdésekbe, mikor elvileg lazán hátradőlve kéne élveznem a filmet?
Mikor 2005-ben először láttam a King Kongot, zaklatott mélabú vett erőt rajtam, amin a Central Parkban rögtönzött jégrevü csak fokozott – hol van már Merian C. Cooper „mean old motherfucker”-je?! -, ezúttal viszont csak merengős unalommal tűrtem a szuperlátványos, de szupersúlytalan kalandokat, miközben arra gondoltam, hogy a 207 millió dollárba kerülő film a maga 218 milliós amerikai bevételével tulajdonképpen bukásnak számít, s mikor George Lucas a napokban azt nyilatkozta, hogy a jövő a 15 milliós független filmeké, talán nem is mondott akkora nagy hülyeséget, de aztán jött Michael Bay és Transformers, de ez már egy másik (szomorú) történet...