Van remény. Egy 2009 elején adott interjújában Sam Raimi bevallotta, hogy 9 oldal már elkészült az EVIL DEAD IV forgatókönyvéből, melyben Ash hülyét csinál magából, továbbá aprófát különböző démonokból. Bruce Campbell ugyan már 50 éves, Raimi pedig szemlátomást élettársi viszonyra lépett a Marvel legnépszerűbb szuperhősével, de mégis van remény. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint ez a visszafogott keretek között készült, de annál nagyobbat szóló horror.

Az előzetesek mélyhangú narrátora szereti elcsépelni azt, hogy ez meg ez a film ilyen meg olyan hullámvasút, így ha tehetem, kerülöm, de jelen esetben nem tudnék találóbb jelzővel előállni: a DRAG ME TO HELL bizony olyan, mint egy hullámvasút. Mikor felfelé húz, parázol, mikor lefelé küld, sikoltozol, mikor belassít, megkönnyebbülten vigyorogsz, de már a következő emelkedő irányába pislogsz. Egy igazi mesterember munkája, aki - most fogsz nagyot nézni - tulajdonképpen nem is szeret horrort nézni, ugyanis telepakolja tőlük az élére vasalt nadrágját, viszont forgatni annál inkább, ugyanis Raimi azon kevés filmesek közé tartozik, aki nem degradálja ezt a zsánert az olcsó szórakoztatás fertőjébe, mi több, úgy véli, ebben a műfajban tudja legjobban kiélni kreativitását, s ez meg is látszik a filmen.

Kis költségvetés, kis történet - valahol félúton Stephen King THINNER-je és a THE RING között -, kis karakterek, de annál nagyobb élvezkedés a kamerán innen és túl: a DRAG ME TO HELL gonoszan pörgő, teszkógazdaságos, de ügyesen alkalmazott képi- és hangeffektusokkal teli rémfilm, melynek minden egyes paramomentumára jut egy élvezetesen gusztustalan látványelem, amely annyira szürreális, hogy az értő néző nem is tudja komolyan venni. De hát így volt ez az EVIL DEAD-filmek esetében is, nem igaz?

Csak azt az állatos részt nem kellett volna - s most nem Lamiára, a pokolból érkezett kecskedémonra gondolok.