Hányszor, de hányszor koppintottak már oromra különböző helyeken, hogy én nem is szeretem a mozit. Csak kritizálok és kritizálok, minek nézek filmeket, ha nem is élvezem őket, s így tovább. Néha gondolkodóba esek, hogy talán nem is beszélnek hülyeséget. Tényleg belefásultam volna? Nem azokat az érzékszerveket használom, melyeket a normális emberek? Szemem elé mikroszkópot teszek, fülembe sztetoszkópot dugok, s azon ültő helyemben analizálok? Talán tényleg nem is élvezem ezt az egészet?

Badarság. A filmrajongó és a filmkritikus majdnem egy és ugyanaz a személy; tetszik, nem tetszik, ez így van. Mi vagyunk azok, akik számolják a napokat a bemutatóig; mi vagyunk azok, akik azért elemeznek, hogy felfedezzék a titkokat, azért keressük a kulisszákat, hogy megleljük az összefüggéseket. Mi vagyunk azok, akik nagyon-nagyon szeretik a filmeket, így aztán mi vagyunk azok, akik a legkönnyebben csalódnak, s itt jön az a kicsike kis "majdnem", amit a bekezdés elején említettem: jó esetben a filmrajongó is szétkürtöli bánatát, mi le is írjuk, fel is vállaljuk, ki is tartunk mellette.

Szóval isten áldja az olyan filmeket, mint amilyen a HAPPY-GO-LUCKY, amit lehet elemezni jobbról és balról, s akár úgy is le lehet huppani elé, hogy "lássuk!", az élmény így is, úgy is tökéletes lesz.

Szinte már banális, hogy a film hátterében az a Mike Leigh (SECRETS AND LIES) áll, aki átlagemberek hétköznapi tragédiáiról szóló szociodrámáiról ismert, pedig ha egy Leigh-moziban kacagnak, akkor az a nevetés nem csak harsogó, de bámulatosan őszinte is egyben. Szóval könnyen elképzelhető, hogy Leigh ezzel a faltól-falig tartó feelgood mozival akarta végleg elsöpörni a vele szemben támasztott prekoncepciókat. Miért is ne?

Ráadásul a főhőse, Poppy (Sally Hawkins Golden Globe-díjas alakításában) rikító cuccaival és elképesztően pozitív gondolkodásmódjával annyira kilóg környezetéből, a tipikusan brit felhős fásultságból, hogy az ember hajlamos arra gondolni, hogy 1. egy másik bolygóról jött, 2. nem normális, 3. egyszer betépett és úgy maradt, 4. hülye, szegény.

De nem. Poppy egyszerűen csak ilyen. Irigylésre méltóan. "Nem tehetsz mindenkit boldoggá" figyelmezteti barátnője. "De azért megpróbálhatom" jön a válasz, s tényleg, mi rossz van ebben?

Rettegtem, hogy Leigh megbünteti őt. Mikor beül a fél-pszichopata mizantróp vezetési oktatója (Eddie Marsan: zseniális!) mellé, annyira féltem, hogy a gyűlölködő ideggombóc egyszer kitekeri a lány nyakát, aki folyamatos riposztokkal felesel a férfi negatív életszemléletére. Jobban féltettem őt, mint a Brooklynban tévelygő "Helmet Lampshade"-et a NIGHT ON EARTH-ben; szerencsére félszem alaptalan volt.

Poppy talán naiv, de biztosan nem tehet róla, hogy a körülötte lévő emberek vagy irigylik vagy beleszerelmesednek a nagy rózsaszín pluszjelbe, ami a homlokán virít, húsz centivel permanens mosolya felett, de amíg lesznek ilyen nők - mozivásznon innen és túl, addig lesz miért örülni és bánkódni: érezni. Csak ennyi számít.

A filmek ezerféle hangot ütnek meg, ezek közül nem mindegyik szól hozzád, nem mindegyiket hallod meg - egy kritikus/rajongó valószínűleg többet kap el belőlük, s a legtöbb esetben nem is mindegyik hangot érzi fülének, eszének, szívének kedvesnek; szerencsére vannak ritka kivételek. A HAPPY-GO-LUCKY ilyen, úgyhogy a nagy harmónia felett örvendezve, uszkve két év után újra kiosztok egy maximális csillagszámot.