Eredetileg úgy volt, hogy zsé regél majd a pénteki zúzdáról - végtére is az ő karácsonyi ajándéka volt :) -, de úgy döntöttem, inkább letudom én, amíg még vivid az élmény. Mert nem semmi élmény volt, az tot sicher, ahogy osztrák kollégáink mondanák. Megjegyzem, ez csak részben a fellépők érdeme.

Ős SlipKnoT-rajongóknak valószínűleg mennybemenetel volt a péntek esti gig, viszont akik az All Hope Is Gone számaira voltak kíváncsiak az All Hope Is Gone turné bécsi állomásán, azok elég nagy pofára esést voltak kénytelenek elkönyvelni. Sőt, a banda a Subliminalt is hanyagolta: a két albumról összesen négy szám - négy sláger zendült fel (Before I Forget és Duality az utóbbiról, Psychosocial és Dead Memories az előbbiről), a szűk 70 perces fellépés nagyját az első két album gyeplőt vesztett ámokfutásai töltötték ki, melyet a közönség látványos tömegsporttal honorált.

Kár is lenne szépíteni a közhelyet: a SlipKnoT zúzott. Hozzájuk képest még a Machine Head erőteljes headbangelése is visszafogott szalonprodukciónak tűnt (ők az Old breakbeatesített(!) változatával zártak, ami szintén egy ősklasszikus). A kilenctagú banda intenzíven teljesített a színpadon (álarcban, természetesen), mind közül a két ütős hangszer mögött parádézó figurák csinálták a legnagyobb show-t - lévén nekik volt a legkevesebb dolguk, egyszer nyakba akasztott pergődobbal meneteltek, mint a kisdobosok, máskor baseball ütővel verték az üstdob oldalára aplikált söröshordókat; időnként a dj is átszánkázott a színpadon, hogy az egyik, hidraulikával felszerelt és ide-oda forgó, föl-leemelkedő szerkón lógjon vagy a hangfalak tetején hintázzon. Banánt neki.

Egy pörgő-forgó poént a középső dobszerkó is bevetett a visszatapsot követően, de a fellépés inkább szólt a zenéről, mint a látványról. A Stadthalle hangosítása szerencsére van elég jó ahhoz, hogy a káoszmetálból ne legyen kásametál, de mikor kilenc zenész indít összehangolt támadást a bpm és a decibel ellen, abból nem mindig könnyű értelmet kisilabizálni.

Nem mintha ez a közönséget egy csöppet is zavarta volna: ha jobban belegondolok, utoljára a khm, Saragosa Band koncertjét láttam ülőhelyről még valamikor a 80-as években, de mivel a tomboldába már nem kaptunk jegyet, így kénytelenek voltunk a nyugdíjas páholyból figyeni a pankrátorok lenti küzdelmét. Az élmény korántsem volt ciki, sőt! Elképesztő volt a tízezres, együtt mozgó, üvöltő, néha körkörösen rohangáló, máskor rögtönzött küzdőtereket alkotó, majd teljes erőből a kör közepére rontó tömeget figyelni, mi több, a jegyünk kb. egy vonalban volt a színpaddal, így meglehetősen sajátos perspektívából - oldalról - láthattuk az eseményeket, de nem csak azt, ami a színpadon zajlik, hanem azt is, ami mögötte. Komoly, mintha backstage passel rendelkeztünk volna. Állomásozott is egy bácsi az ülőhelyek szélén, aki állandóan beljebb zavarta az embereket, akik a színpad oldalán függő hangfalakat megkerülve kvázi hátulról szerették volna látni a koncertet.

Az esemény kezdési időpontját 19.00-ra írták ki, mi 19:45-re érkeztünk, akkor már javában a Machine Head játszott (szóval az első guestről, a Children of Bodomról sikerült lemaradni). Úgy tűnik, az osztrákok sokkal komolyabban veszik a kezdési időpontokat, mivel a MH és a SK között sem volt tú nagy pauza - de azt látnotok kellett volna, hogy a befüggönyözött színpad mögött mit műveltek a roadok. Mi láttuk. :)